Beszélgetés az elmélkedésről

Jézus az utolsó vacsorán mondta el ezeket a szavakat, amelyeket az imént hallottunk. „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.” Az ige, a tanítás megtisztító erejű. Aki befogadja a tanítást, az megtisztul tőle. Hozzá tette azt is, hogy ti már tiszták vagytok, de nem mindnyájan, ugyanis tudta, hogy Júdás nem fogadta be a tanítást. Pedig végig volt ő is vele. Júdás egyszerűen nem engedte be szívébe azokat az igéket, amelyeket Jézus mondott, így nem tudott megtisztulni.

 A prófétai jövendölés, amint hallhattuk Jeremiás könyvéből, arra vonatkozott, hogy Isten olyan szövetséget köt az emberrel, hogy azt nem lehet felbontani. A szövetséget amelyet ószövetségnek nevezünk, azt az ember a bűnnel mindig felbontja, ugyanis a parancsokat az ember nem tudja betartani. Vagy ha valaki be is tartja azokat, nagyon nagy fáradságába kerül, s könnyen dölyfössé, nagyképűvé teszi, miközben csak látszólag tartja meg a törvényt, a szívében ő is csalárd. Jézusnak, mivel ezekre rámutatott, szenvednie kellett, összetűzésbe került egy csomó vezető és előkelő emberrel.

Jézus nagyon finoman, példázatokkal próbálta felhívni a hallgatósága figyelmét arra, hogy Isten jól tudja, hogy nem lehet megtartani a szövetséget, amelyet a 10 parancsolatokban fektettek le. Jól tudta, hogy az ember szíve csalárd, hogy hajlik arra, hogy még önmagát is becsapja. Jézus ugyanúgy látta, mint a próféták, hogy az ember szegi meg a szövetséget, s hogy másik szövetséget kell kötni, ami pont a első szövetség gyengeségeit fogja majd korrigálni, mégpedig végérvényesen.

Tekintsük át egy kicsit a szövetségeket, amelyeket kötött Isten az emberrel: az első szövetség Isten és ember között még az Éden kertben történt, hogy nem esznek a jó és a rossz tudásának fájáról. Az ember ezt megszegte, ki is űzettünk a paradicsomból, s ennek következménye, hogy meg kell halnunk! Ez volt tehát a legelső szövetség, megszegtük. Vissza sem tudjuk csinálni.

A második szövetséget Isten Noéval köti, amelynek a szimbóluma a szivárvány, ezzel Isten saját magát arra kötelezi, hogy nem pusztítja el az emberiséget a bűnei miatt!

A harmadik szövetséget újra Isten kezdeményezte, de ezt már konkrétan egy emberrel, mégpedig Ábrahámmal, hogy egy választott népet hoz létre, ennek a jele a körülmetélés. Ezt a választott nép meg is tartja, sőt ebbe kapaszkodik, ebből származtatja előjogait.

A negyedik ill. az utolsó előtti szövetség pedig az Egyiptomból szabaduló népnek adott 10 parancsolatban foglaltatik a két kőtáblán. Ezen a két kőtáblán a parancsolatokban foglaltatik az Isten és az ember közötti alkotmány. A 10 parancsolatban foglaltak a kerete az emberi élet szabadságának. A rabszolgaságból kivonuló nép számára az ígéret földjére ez lesz az alkotmány, az a keret amiben a szabadságot megélhetik. De nem csak ez volt a célja ennek a szövetségnek, hanem Isten azért kötött szövetséget egy néppel, hogy rajtuk keresztül az egész emberiséghez eljusson. Isten egy kultúrát, egy vallást készített elő, amin keresztül ő üzent a világnak, s azért is készítette elő ezt a vallást, vagyis a zsidó kultúrát, hogy legyen egy olyan közvetítő közeg, olyan nyelvezet és olyan történetek sorozata, amelynek keretében ő maga is kifejezésre tudja juttatni magát. Ezért utasítunk el minden olyan magatartást, akik az ószövetséget ellenzik, likvidálni akarják, vagy netán a zsidókat üldözik.

Jézus maga is úgy lép fel, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, vagy a prófétákat, hanem beteljesíteni.

Szóval visszatérve a szövetségekhez, a próféták, mint Jeremiás, látták, hogy az emberek nem tartják meg a szövetséget, vagyis a törvényt, látták, hogy képtelenség végigvinni, hogy az ember szánalmasan ki van szolgáltatva a hatalomnak az érdekeknek, de nem csak ennek, hanem a vágyainak, a saját meggyőződésének, hangulatának, gőgjének és félelmeinek, hogy mindig csak tetézi a bűneit, új szövetségre van szükség. Meg is jövendölte Jeremiás az új szövetséget, mégpedig a megbocsátásban!

Ezért válik Jézus tanításának központi gondolatává az irgalom a bocsánat, az önfeláldozás, hiszen minden e köré csoportosul Jézusnál. Örömhírében, példabeszédeiben állandóan az Atya irgalmas jósága jelenik meg. Jézus a magatartásával is ezt tanúsítja, hogy olyan az Isten, aki a bűneink ellenére is szeret minket. Ezzel a tanúságtételével köti meg az új szövetséget, amit egyszerűen nem lehet felbontani, ez egy olyan új és örök szövetség, amely állandóan születik. Minden szentmisében, amikor a pap ki is mondja: „ez az én vérem, az új és örök szövetségé, amely sokakért kiontatik!” - ahogy az utolsó vacsorán végérvényes formába önti!

A mai evangéliumban is ugyanerről beszél, hogy ez ami miatt őt látni akarják a görög zarándokok, csak akkor nyeri el értelmét, ha őrá úgy tekintenek mint egy búzaszemre, amelynek a földbe hullva el kell halnia, hogy sok termést hozzon. Ez, hogy őt meg akarják nézni a bámészkodók mit sem ér, ha nem azzal a magatartással követik őt, hogy ezen a világon készek önfeláldozó életet élni a kiengesztelődésért, a megbocsátásért. Mert ez az Isten dicsősége, hogy megbocsát! Ezt az Istent kell hirdetni, sőt ahogy Jeremiás próféta mondja hogy jönnek napok, amikor már nem is kell hirdetni Istent, mert az ember szívében fel fogja ismerni azt, hogy Isten szereti, megbocsát. S ez így is van, aki befogadja a Szentlelket és Jézussal egy olyan bizalmi kapcsolatot ápol amelyben elfogadja Jézus hitét, Jézust abban követi, hogy ő is úgy néz az Istenre, ahogy Jézus nézett rá, az máris felismeri, hogy mit is jelent az új és örök szövetség.

Jézus hite a minta, az ő viszonyulása az Atyához, vagy ezt úgy is mondjuk, hogy Jézus Istenképe a mérvadó! Jézust ebben követjük, ez a kereszténység, ez az újszövetség népe, mi vagyunk azok.

 A most elhangzott olvasmányokból igencsak elvont dolgok szüremkednek ki. Kissé magasröptű teológiai szemlélődést kaptunk a mai napra. Egyházunk rá akar világítani azokra az eseményekre amelyekre készülünk. A nagyböjti időszak a Húsvétért van, hogy ráhangolódjunk a húsvéti eseményekre.

A húsvéti események pedig nem érthetők a választott nép története nélkül. A hit nem ragadható meg a történelem nélkül. Olyan ez, mint amikor valakit meg akarunk ismerni, akkor kíváncsiak vagyunk a múltjára, hogy mi történt vele, miket tett. Megismerhetünk-e valakit úgy, ha nem ismerjük az életét, a tetteit? A barátok attól barátok, hogy feltárják egymásnak életük eseményeit, mit tettek, mit történt velük, hogyan élték át a helyzeteket. A szülő is kíváncsi mi történt az gyerekével az iskolában, de még a gyerek is érdeklődik, hogy milyenek voltak a szülei fiatal korukban. Sőt az ember eljut oda is, hogy kutatni kezdi felmenői és népe múltját, s eljut az egész emberiség múltjának kutatására.

Mire jó ez? Miért mozgat ez bennünket? Isten képmásai vagyunk, szellemi lények, akik a szabadságra és boldogságra teremtettünk. Persze ez a szabadság le lett korlátozva. A mi hagyományaink szerint ez azért van, mert az ős szüleink vétkeztek. Más hagyományok más módon magyarázzák, mint pl. azzal, hogy az anyagvilágba zártságunk az oka. Megint mások a pénzben és a hatalomban keresik az okát annak, hogy kevés a boldogság. Ugyancsak azzal is magyarázatot találnak erre a problémára, hogy egy-egy nép, kultúra korlátozza a másikat. A távol keletiek az ember vágyainak és indulatainak szertelenségével magyarázzák annak okát, hogy nehezen boldogulunk.

Szóval mára igencsak nagy a kínálat a magyarázatokból. Régebben, amikor a média még nem volt, nem is jutott el az emberekhez a sokféle magyarázat és sokkal inkább egy hagyományon keresztül értelmezte mindenki az életet. Egy hagyományt adtak tovább, egységes volt a világ. Ez ma már nincs, ezt nem is tudjuk visszahozni, nem is lehet. A megváltozott világban kell nekünk is megtalálni a helyünket, újrafogalmazni mit is hiszünk, miben is hiszünk. Döbbenten és fájdalmasan állnak az idősebbek gyerekeik és unokáik előtt, akik már ebben a sokszínű világban nőnek fel, s azok a hagyományok, amelyek még itt-ott az ünnepekben, egyik másik szokásban megmutatkoznak immáron csak egy kicsiny szelete maradt a világunknak.

Meg kell találnunk újra a hitet. Meg kell tanulnunk újrafogalmazni vallásunkat. Valójában ez minden generáció feladata különben. Évszázadokon keresztül áthagyományozott vallási gyakorlatok amelyek kialakultak őseink hitét hordozzák és sokszor nem is érti ma az ember. Egy kissé olyan ez mint a ruházat, vagy a bútorzat, a lakás. Nem a dédszüleink öltözékeit hordjuk. Lakásaink is átalakultak, más módon vannak berendezve, más módon, más stílusban. Nem mondhatjuk azt, hogy a régi ruhák jobbak voltak, vagy, hogy szebbek. Azt kell mondjuk rá, hogy másak, nekik tetszők. Úgymond az öltözékeikkel együtt leveti a ma embere a vallási kereteket is. Új bor új tömlőbe való, azóta nem veszítette el érvényét ez a jézusi kijelentés, ami miatt már kétezer éve pusztulnia kellett. Vagy ugyancsak a másik ide kapcsolódó mondása: régi ruhára nem tesznek új anyagból foltot. Bor is, ruha is tönkremegy, szétesik.

De ezt még a család szintjén is megtapasztalják az emberek, hogy amit egyik generáció megfogalmazott magának, azt a rá következő generáció már nem tudja megenni. Minden generációnak segíteni kell abban, hogy megfogalmazza saját magának, mert különben csak le akarjuk nyomni a torkán. Ennek nehézségeit tapasztaljuk a hitoktatásban, az elsőáldozásnál, bérmálásnál, de a házasságkötéseknél. Sőt ha kitekintünk a vallási hagyományokból, akkor ott is ugyanazzal találkozunk az oktatásban és több munkaterületen is. A felnövekvő generációk egyre képtelenebbek fogyasztani a mi konzerveinket.

Egy gondolat ahhoz, ami történt az eszkimókkal. Vittek nekik konzerveket. Innentől fogva nem kellett nekik vadászni, ráértek, s hogy elüssék az időt inni kezdtek. A nyugati ember konzervei szétverték a hagyományaikat. Segíteni akartunk, de romboltunk. Ugyanígy beszélnek ma arról is, hogy a segélyekkel felnövekedett egy olyan generáció, akik nem akarnak dolgozni. Szóval a modern világunk sok mindent meg akar oldani, s csak újabb problémákat vet fel.

Persze nem tudunk visszamenni a régibe, hanem újrafogalmazni kell a régit. Jézus mindig aktuálisat mond. Persze visszatekint a hagyományaikra: kígyó a pusztában.

A lényeg az igazságos tettek! A fényre megy aki jót tesz. Az ítélet az, hogy nem fogadták be. A sötétség az oka annak is, ami miatt fogságba hurcolták őket:

Két fogság is volt: Egyiptom – Mózes, Babiloni – Jeremiás,

Az igazi fogság a sötétség: keresztelésnél is mondjuk, hogy a világosság fiaivá válik a megkeresztelt.

Az igazi hagyományunk ez: Jézus kivezet a világosságra. Mércéje pedig az, hogy amit teszünk, azt mennyire merjük a világosságra juttatni, vagy van benne szégyellnivaló.

A kereszten való felemelkedés a gyógyulás kulcsa. Erre készülünk.

 Amit hallottunk, az a jeruzsálemi templom megtisztítása volt, melyet a próféták előre hirdettek, hogy eljön majd valaki, aki helyre állítja az Isten tiszteletének rendjét. Voltak is Jézus korában olyanok, akik nem jártak templomba, mert az egész papi gárdát és az istentiszteleti szolgálatukat merő képmutatásnak tartották. Olyan szintű előjogokat formáltak a vallásosság révén, amellyel másokat kirekesztettek, közben magukat felmagasztalták, mások fölé helyezték. Nem véletlen, hogy Jézus hallgatóságának tetszettek az olyan példabeszédei, amelyekben a képmutatást ostorozta. Olyan példázata, mint az Irgalmas szamaritánus, ahol az összevert embert két pap is elkerülte, a templomi szolgálatukat előtérbe helyezve, miközben egy idegen felkarolja. Persze mindamellett bírálja a képmutatást, hogy egyeseket pedig igencsak kivett az észből, s felháborodva, bosszútól lihegve a vesztére törtek, állandóan belekötöttek, okoskodtak.

Jézus ostort fonva, a pénzváltók asztalát felforgatva, dühöngve kergeti ki az állatokat és az árusokat a templomból ugyanígy magához vonzza a számon-kérő képmutatókat. Gyakorlatilag feldúl egy vásárcsarnokot. Csak épp az a baj, hogy ez a vásárcsarnok egy templom, sőt a templom, az egyetlent templom. Ha valaki, bárki ilyent csinálna ma kint a piacon, hogy az árusokat és portékáikat így zaklatná, azonnal bilincsben vinnék el.

Milyen érdekes, Jézust nem viszik el a rendőrök, katonák, pedig voltak ott. A templom őrség mindenképpen ott volt. Sőt odamennek és okoskodva kérdezik, hogy most mit csinál... felborítja a rendet, hiszen hosszú évtizedek óta, sőt évszázadok óta már ez a hagyomány, hogy így árusítják az áldozati állatokat. Vitába keverednek vele, ahelyett, hogy azonnal lecsuknák. Ezen töprengtem, hogy miért nem csukják le? Miért nem mernek hozzányúlni? Pedig nincs demokrácia, nincsenek jogvédők, nincs sajtó, a hatalom még inkább azt csinál amit akar, nincs kontroll.

Jézus válaszain pedig kiakadnak. Bontsák le és ő 3 nap alatt felépíti. Vitába szállnak egy ilyen kijelentéssel. Ha belegondolunk őrültséget mond, ez nem is válasz a kérdésre... ilyenért pedig el kellene vezetniük, mint valami nem normálisat, megszállottat. Igen ám, de ott van a nép, aki követi, sokan megtérnek, sokan csodálják mindazt amit tesz, amit mond. Pánikban kerülnek a képmutatók, rémülten, netán kétségbeesve kapkodnak. Szinte lincs-hangulat van. Tehetetlenek.

Jézus nagy bátorságra valló tettet visz végbe. Megjegyzi az evangélium a próféciát a zsoltárok könyvéből, amit persze utólag gondoltak róla, amikor mesélték Jézus történeteit: „a házadért való buzgóság emészt!”

Jézus eme tette sokak számára nem érthető. Sokan nem tudják összeegyeztetni azzal a szelíd és békés Jézussal, aki megkönyörül mindenkin, aki önfeláldozó, aki hagyja magát kivégeztetni, aki mindenképp a megbocsátást hirdeti, aki boldognak mondja a szelídeket. Most pedig mit csinál. Vannak akik azzal is érvelnek, hogy az ószövetség kegyetlen Istene szemben áll az újszövetség Jézusával. Hiszen az ószövetségben Isten olyanokat kér az emberektől, ami igencsak durva, számon kér, büntet, szinte kegyetlenséggel vádolható, vagyis vádolják is. Sőt a zsidók isteneként emlegetik. Ezzel szemben az újszövetségben Jézus tanításából az irgalmas szamaritánus, a tékozló fia atyjaként megjelenő Isten pedig elnéző, közvetlen barátságos.

A mai evangéliumi részlet is pontosan tanúsítja, hogy Jézus nem egy más Atyát hirdet, hanem ugyanazt, akinek a zsidóság templomot épített, ugyanannak az Istennek a házáért emészti a buzgóság, akinek népét Mózes kivezette Egyiptomból. Nem érdekli, hogy bizonyos üzleti érdekeket sérteni fog a piacon, az állatkereskedésben és a pénzváltásban. Pedig abba belenyúlni igencsak kényes helyzetet teremt.

Annál is inkább hidat képez Jézus az ószövetség és az új szövetség között, mert mindazt teljesíti be, amit a zsidó próféciák tartalmaznak. Olyan szinten teszi ezt, ami nekünk nem is érthető, hiszen nem a zsidó hagyományokon nőttünk fel, nem is ismerjük igazából azokat, vagy ha tudunk is róluk egyet s mást, szinte új tartalmakkal töltjük meg azokat, ill. legtöbbször csak szemléljük, ha nem is érjük, a liturgián, vagyis a szertartásokon keresztül valamit átélünk belőlük. Olykor belegondolok, hogy egy zsidó hagyományokon felnőtt embernek, ha elfogadja Jézust, akkor egészen sajátos élmény a szentmise, hiszen teljesen az ő hagyományaikra épül és teljesen új és teljes értelmet kap.

Csak hát nem mindenkinek siketült, mint ahogy azt Pál apostoltól is tudjuk, ahogy megírja a levelében, hogy Jézus ügye a zsidóknak botrány. Az ő viselkedése botrányos. Leginkább az, hogy kivégzik. Istenről ezt nem tudják elfogadni. De nem csak az ő számukra volt ez botrány, ma is aki számára Isten egy idea, egy elvont tökéletesség, annak számára szintén botrány, hogy Isten szenved, megalázzák, kigúnyolják. Vagy ha nem botránkozva néz erre valaki, akkor egy hajszál választja el attól, hogy badarságnak tartsa azt, hogy Isten szenved. Érthetetlen, hogy egy kizsigerelt, keresztrefeszített embert tiszteljen, sőt imádjon.

Aki azonban nyitott, alázatosan áll a dolgokhoz, az megkapja a hit ajándékát és felszabadítóan éli meg, ahogy lerombolják a templomot, s hiszi, hogy harmadnapra felépül.

 Pál apostoltól hallottuk az imént, hogyan beszél Istenről. Ha ő velünk van, akkor ki van ellenünk? Ki az ember ellensége, ha Isten a saját fiát sem kímélte, s halálra adta értünk, vagy mondhatjuk miattunk, mert vele együtt nekünk akar adni mindent! De mit jelent ez? Mit ad nekünk Isten? Ki az ember ellensége? Netán Isten, Krisztus? Kicsit sok a kérdés! - Pál apostoltól ma csak kérdéseket hallottunk!

Ábrahám történetét hallgatva, hogy elindul Isten kérését teljesíteni, hogy feláldozza a saját fiát Istennek, komolyan felveti a kérdést, hogy Isten mit is akar az emberrel! Ez a történet, hogy Isten az embertől elkéri a gyerekét azt gondolom felháborító! Ezt meghallja egy szülő, akkor egyből fellázad, hogy ilyen Isten nem kell! Ilyen Istenben nem akar hinni! Meg sem hallgatja végig a történetet, hanem megreked a történet első felénél, s tombol, haragszik. Még mit nem! Olyan mérvű felháborodásra ad okot a történet, hogy kérdés, képes lesz-e az ember meghallani Isten igazi üzenetét! Mégpedig, hogy nem az ellenséged vagyok, hanem neked adok mindent! Minden a tied lesz! De előbb el kell engedned mindent! Azt is, amit legjobban szeretsz! A történet vége nem az, hogy Ábrahám legyilkolja a saját fiát! Ezt nagyon fontos tudnunk! Sokan, vagy mondhatjuk mindenki, aki csak a megtérés útjára lép, fontolgatni kezdi, hogy mit is kell feladnia ahhoz, hogy Istenhez közel kerüljön. Mindenki szorongat valamit, van valami, amihez ragaszkodik s nehezen engedi el, s nem egyszer tényleg nem engedi el, s ezért nem tud megtérni. Jézus ezt úgy is kifejezésre juttatja, hogy aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig meri elveszíteni életét őérte, megmenti életét az örök életre! Az élet, amihez ragaszkodik az ember sokféle formát ölt, lehet az egyértelműen a saját konkrét élete, családja, gyereke, megélhetése, az igaza, az eszméje, a bosszúja, haragja, biztonsága, de még a presztízse, a társadalomban kiharcolt, megszerzett helye, pozíciója is, sőt a saját magunkról alkotott képünk, hogy ki vagyok én, mit gondolok magamról. Valamennyiünknek van Izsákja. Játékosan szoktuk olykor mondogatni hittanórán hátizsákja. Ott van a hátunkon egy hátizsák, amiben cipeljük azt amihez ragaszkodunk, s Ábrahámhoz hasonlóan tőlünk is kéri Isten, hogy áldozzuk fel neki, ajánljuk fel neki. Elkéri tőlünk, hogy majd megszentelve visszaadja. De ezt egészen sajátosan kéri tőlünk. Nem elégszik meg azzal, hogy azzal a tudattal adjuk oda, azzal a hátsó szándékkal, hogy úgyis visszaadja, hiszen így akkor nem is adtuk oda. Nem csaphatjuk be magunkat így gondolkodva. Ez egy olyan lemondás, amelyben mindenképpen érezzük, hogy odaadtuk-e vagy sem, ragaszkodunk-e valamihez, vagy sem. S ha azon kapjuk magunkat, hogy ragaszkodunk a hátizsákunkhoz, akkor felülvizsgálandó a hitünk, az Istenbe vetett bizalmunk. Vajon hogyan és miben is hiszek!?

Hinni nagyon sok mindenben lehet, de az mi is amit Isten kér bizalmat? Az, hogy hiszem hogy van Isten, az itt most nem számít. Az, hogy hiszek abban, hogy lesz jövő, vagy Isten igazságos, vagy beteljesül valami, vagy hogy lesz végítélet meg túlvilág, az itt most nem nagy jelentőséggel bír! Itt a hit arról szól, hogy merek-e dönteni egy egészen sajátos bizalom mellett. Döntök az Istennel való személyes bizalom mellett, hogy ő velem van minden látszat ellenére, minden szenvedés és kiszolgáltatottság ellenére. Ez az igazán nagy kihívás! Ez a hit igazi kihívása! Ezt akarja Pál apostol is hangsúlyozni, hogy ezzel a bizalommal tudjuk megkapni mindazt ami betölti az embert. Így innen nézve érthető, hogy Isten nem elítél, nem ellenség, hanem pont ő az aki Jézussal nekünk ajándékoz mindent!

Ábrahám története, hogy fiát kész feláldozni, nem csak erről a bizalom mellett való döntésről szól, hanem Istenről is. Az úgynevezett teológiai olvasata a történetnek az, hogy Isten a saját fiát ugyanakkor pedig odaadja, feláldozza. Megteszi, nem csak úgy csinál, hanem felbonthatatlan szövetség jelévé teszi ezt az utolsó vacsorán és a golgotán, a keresztre szegezve. Ez teljesedik be, amikor Jézus kimondja: beteljesedett! Jézus végig a tanításával készíti tanítványait erre a nagy eseményre, s az evangéliumban hallottak is ennek az eseménynek az előkészítését szolgálják! Átváltozik színében, megmutatkozik, hogy ki is ő, hogy ő az Isten fia, akit hallgatni kell, akire hallgatni kell, akibe a bizalmat fektetni kell. Hogy a tanítványok, akik megtapasztalják, hogy milyen jó ott lenni, tudjanak dönteni a bizalom mellett, s így éljék át és adják tovább ezt a bizalmat, amire már Ábrahámot meghívta, s amire valamennyiünket hív.

Ábrahámhoz hasonlóan, nekünk is megadatik az, hogy nem kell konkrétan feláldoznunk a legfontosabbat. Elég, ha a szívünkben elengedünk minden ragaszkodást, megszabadulunk minden kötődéstől, mert Isten ugyanúgy mint Ábrahámnak egy helyettesítő áldozatot ad a kos képében, amely beszorult egy bokorba, s azt áldozza fel Izsák helyett. Ugyanígy a számunkra keresztényeknek a szentmise áldozat mindig az, hogy Jézus mint Isten Báránya, akit ugyanúgy küld Isten mint Ábrahámnak anno a kost. Jézus a helyettesítő áldozat, ő önmagát adja, megteszi, megtette konkrétan, megtette helyettünk. Megkönnyítve nekünk, hogy döntsünk a bizalom mellett. Hogy higgyünk! Hogy így megtérjünk! Mert ez a döntés a bizalom mellett, hogy ő ezt megtette helyettünk, ez a döntés a megtérés. Ez nagyböjt legnagyobb és legfontosabb üzenete! Szóval mit is ad nekünk Isten? Jézus Krisztusban a teljes szabadulást, a megváltást, az örök életet. Ha szenvedünk is, Isten velünk velünk, s legyőzzük ezzel a bizalommal mindazt ami ezt gátolja. Az a dicsőség lesz a miénk is, amit megmutatott ott fenn a hegyen előre a tanítványainak: Péternek, Jakabnak és Jánosnak. S azóta is mindazoknak, akik döntenek mellette.

 Még negyven nap és Ninive elpusztul – ez volt Jónás próféta üzenete. Ezt kellett Jónásnak hirdetnie a nagy városban, ami ellen maga a próféta is tiltakozott, nem nagyon volt kedve ezt mondani. Isten ítéletét nem könnyű hirdetni, kiszolgáltatott lesz tőle az ember.

A város böjtöt hirdetett, s a nép bűnbánatot tartott, s ezzel megmenekült. A város lakói hittek Istenben, s így reagáltak a prófétai szóra. Jónás próféta meglepődött ezen, s érdekes nem tetszett Jónásnak, hogy Isten megbocsátott nekik. Ugyanis így, amit ő hirdetett, az nem valósult meg. Elképzelhetjük, odamegy a nagy városba, akkora, hogy gyalog 3 napig tart átmenni rajta, s mennyi lakosa lehetett, bemegy egy napnyi járásnyira, s elkezdi hirdetni, hogy emberek, nektek annyi! Milyen reakcióra számíthat? Vegyesre: némelyek kigúnyolják, némelyek oda se bagóznak arra amit mond, s hogy lesz-e valaki aki figyel rá – ki tudja. Isten ítéletét ki kell hirdetnie, ennek a népnek vége! Megmondja nekik, aztán tovább áll. Vagy mi lehetett benne? Próbálom elképzelni milyen kedvvel, hangulattal lépkedett Jónás Ninive utcáin. Kinek van kedve bemenni egy akkora városban és a pusztulásukat hirdetni. Sőt! Ninive nem is a Szentföldön van, nem Izraelben, hanem Assziriában. Olyan távol van, mintha innen valaki elmenne mondjuk rá Berlinbe és azt kezdené hirdetni ott, hogy még negyven nap és Berlin elpusztul! Ki figyelne rá! Ha valakinek is ez volna az indíttatása hogy neki ezt kellene tennie, azt hiszem valamennyien furcsán néznénk rá. Pedig bizonyára bármelyik európai nagyvárosnak volna miért böjtöt hirdetni. 3 hete volt szerencsém látni Berlint. Persze nem különb lakosság él ott mint bárhol máshol mint itt nálunk. Nem bűnösebbek a berliniek a budapestieknél, vagy a mohácsiaknál, akár a niniveieknél.

Elhangzik a prófétai szó: még negyven nap és itt a pusztulás! Mi tegyen az ember! Mit tennénk mi? Tudom, hogy az életemből nem sok van hátra, mit is tennék?

Példázat a 3 barátról: egyik este biliárdozgatnak munka után, s egyik felveti a kérdést, hogy mit csinálnának, ha kiderülne, hogy 1 órájuk van hátra az életükből. Az egyik azt mondta, hogy azonnal elmenne és kibékülne a szomszédjával, mert hát hónapok óta csak gyűlölködnek egymással. A másik azt mondta, hogy lerendezné az adósságát, nehogy a családján kérjék számon. A harmadik pedig, aki kitalálta a kérdést, csak hallgatott. Amikor rákérdeztek társaik, hogy és te, válaszolj te is. Akkor ő csak szerényen azt válaszolta, hogy ő igazából tovább biliárdozna.

A prófétai szó elhangzik újra és újra. Már csak azért is, mert sem a napot nem tudjuk, sem az órát. Mikor lesz vége az életünknek. Mennyi az a 40 nap? Mennyi az az egy óra? Persze reagálhatunk úgy is, mintha nem hallanánk, hogy úgysem igaz, meg majd lesz valahogy. Vagy struccpolitikát is folytathat az ember, hogy nem kell ezzel foglalkozni. Úgysem lesz semmi, úgysem tudok változtatni semmin.

Személy szerint én ezen szoktam lemérni a magam lelki állapotát, hogy felteszem magamnak ezt a kérdést, hogy ha egy órám lenne hátra az életemből, akkor mi volna az amit kell tennem. Sürgetne-e valami! Mit kellene elintéznem. S amikor nem találok lerendezni valót, akkor békesség szokott eltölteni: nem félek, készen állok.

Készen állok nem csak arra, hogy el kell költözni ebből a világból, hanem készen állok, hogy kövessem Jézust. De amikor nyugtalanít valami, valamilyen sérelem, valamilyen jogosultság, szenvedek valami miatt, amit meg kell oldani, akkor érzem, hogy nem állok készen. S ekkor erőteljesebben fordulok Istenhez, hogy segítsen, mutasson utat nekem. Ekkor sokkal erősebben igénylem, hogy tanulmányozzam Jézus magatartását, mit is csinálna a helyzetemben. Jézus ugyanolyan egyszerű embereket hívott meg tanítványainak, mint amilyenek mi vagyunk. Ott ültek a hálóikkal bíbelődtek, halászgattak. Abban az elfoglaltságban szólította meg őket amiben éppen voltak. S azok felálltak és követték.

Valamennyiünknek megvannak a hétköznapi hálóink, tevékenységeink. S mint amilyen a háló, bele is gabalyodunk, s nem egyszer az a fő gondunk, hogy életünk hálóját javítgatni akarjuk, bíbelődünk az életünkkel, hogy ez kell még, meg az, meg ilyen, olyan gondjaink vannak. Figyeljük csak meg, mikről szoktunk beszélgetni, mikről panaszkodni. Mi az ami napi szinten leköti a figyelmünket. Mi az ami behálóz bennünket, s nem hagy nyugtot, békét, hogy készen álljunk.

A niniveiek példája jól tud segíteni, hogy a felszólításra mindig jó megoldás a böjt! Az ember elfelejt böjtölni. Megtagadni magát!

Pál apostol buzdítását is ebben a szemléletben kell értelmeznünk, hogy aki örül, mintha nem örülne, aki sír, mintha nem sírna, aki vásárol mintha meg sem tartaná, ugyanis minden elmúlik, nem ragaszkodhatunk semmihez, ne ijedjünk meg a sírástól és ne bízzuk el magunkat a jóléttől, mert Isten országából nézve ez mind relatív.

Jézus is ezt kéri: tartsunk bűnbánatot, vagyis térjünk meg. Mi is az a megtérés? Arra ránézni, hogy milyen hálóban vagyok benne! Ott tudom-e hagyni, vagy rabja vagyok!? Rabja vagyok-e annak amit vásároltam, aminek örülök, ill. annak amitől szenvedek! Mert hát a szenvedéseknek, panaszainknak is rabja tudunk lenni! Megtérés (görögül: metanoia) = túl nézek a szemléletemen, a hálóimon.

 Ma, a napkeleti bölcsek ünnepén elgondolkodhatunk, hogy minket mi és hova vezérelt az életben. Hova tartunk? Ott vagyok-e ahova indultam? Megérkeztem? Milyen csillagot követtem? Mi az életem csillaga?

Úgy is mondja ma a köznyelv, hogy bogarat ültetnek valakinek a fülébe, amely utána ott motoszkál, s nem hagyja nyugodni az ember lelkét, érdeklődését. Mi az a bogár, melyek azok a bogarak, amelyek ott vannak a mi fülünkben és duruzsolják mit is akarjunk, amelyek mintegy felkeltik az érdeklődésünket?

Sokféle módon ültetnek bogarat a fülünkbe. Mi magunk is a másikéba. Isten is, sőt az ördög is. Aztán ez a bogár mint a vezérhangya nem hagy nyugton. Ily módon ez a bogár, ez a hangya, lesz a vezércsillag. Ez aztán olyannyira leköti a figyelmünket, hogy szinte az egész életünket is irányítja. Szinte teljesen ki vagyunk szolgáltatva ezeknek a bogaraknak, hangyáknak. Így aztán bogarasak, hangyásak leszünk! Persze van ennek barátságos, élcelődő értelme is, de inkább elmarasztalást fejezünk ki velük. Igazából senki sem akar sem bogaras, sem hangyás lenni, mert mi magunk sem szeretjük azokat, akikkel nem tudunk bizonyos dolgokat megbeszélni, nem lehet velük dűlőre jutni, mert a olyan dolgaik vannak, amelyek inkább beszűkítik, nem pedig bölccsé teszik.

A napkeleti bölcseket lehet, hogy hangyásnak, mondták némelyek. Pedig ők inkább bölcsek voltak. Mondják is, hogy a zseniket csak egy hajszál választja el az őrültektől. Ilyenek lehettek ezek a napkeleti bölcsek is, akik a messze távolból elindulnak, egy csillagjóslat és egy-egy csillagászati felfedezés alapján, hogy megkeressenek egy gyermeket. Eléggé bogaras gondolat is. El tudom képzelni, hogy amikor azok ott napkeleten útra keltek, a családjuk, a barátaik igencsak hangyásnak mondhatták őket.

De valahogy az a prófécia, hogy Messiás Király fog születni, minden korban és a legtöbb kultúrában megjelenik. Kell valaki szülessen, aki majd kivezeti az embereket a bajból. Ebben valakik nagyon hisznek, valakik pedig ennek nagyon ellene vannak, mint Heródes király is, aki vérbe folytja ezt az egészet. Ill. csak próbálja vérbe folytani, mert a napkeleti bölcsek nem azon az úton térnek vissza hazájukba.

A bölcsek pont ebből látszik, hogy bölcsek, felfedezik Heródes király fifikáját, azt a próbálkozását, hogy tőrbe csalja, kihasználja a napkeleti bölcsek bogarasságát! A történetben kiderül, hogy a napkeleti bölcsek nem bogarasak, hanem mivel igazolódni látszik a csillag vezérlése, megteszik hódolatukat, miközben nagy öröm van bennük és ajándékokat adnak át a messiás királynak, a kicsi Jézusnak.

Heródes mondható igazából hangyásnak, neki olyan bogár van a fülében, hogy születik egy messiás király, aki neki ellenlábasa lesz. Ezért is jegyzi meg az evnagélium, hogy amikor a bölcsek megjelentek Jeruzsálemben és tudakozódtak az újszülött király holléte felől, megrémült Heródes király és vele egész Jeruzsálem. Megrémültek, mert az a bogár, hogy jön valaki és elveszi az igencsak nehezen megszerzett hatalmat, állandóan ott duruzsolt Heródes fülében. Annyira hangyás volt ettől Heródes, hogy még a saját gyerekeit és a feleségét is eltetette lábalól, s hát a végén pedig a betlehemi gyermekmészárlásoknak a kiagyalója és végrehajtója lett!

A napkeleti bölcsek története ebben is tud eligazítást adni nekünk, hogy meg tudjuk különböztetni hogyan is bölcs az ember, s hogy vezérlő csillagot követ-e, vagy pedig bogaras, hangyás, s egészen másképp hódol! Heródes a hatalomnak, félelemnek hódol, a bölcsek pedig felismerik szívük vezérlő csillagán keresztül a betlehemi jászolban fekvő kisdedet és neki adják hódolatuk jeléül az aranyat, a tömjént és a mirhát!

Aki hangyás, a bogaras a pénzt, fegyvert, paripát, ahogy mondja a mondás, nem Isten szolgálatába állítja, hanem a saját érdekeinek és félelmeinek szolgálatába és emiatt eltéved az élet útjain.

A történet azt is jelenti, hogy vezérlő csillagunk Jézushoz kell vezessen. Jézushoz kell találjunk, s az ő lába elé kell hódalatunkkal letegyük életünk aranyát, tömjénjét és miráháját. Vagyis az értékeinket, a tiszteletünket, és a haláltól való félelmünket. Az arany jelenti mindazt ami földi érték, a tömjén jelenti a tiszteletadást, a mirha a halált. Az értékek, a tisztelet és a halál kérdésében Jézus lehet a vezérlő csillagunk és a megváltásba az Isten országába vezérel bennünket. Ha így hódolunk, ha ezen az úton járunk, akkor jó helyre fogunk érkezni, s nem kell tartanunk attól, hogy valaha is eltévedünk az úton. Isten pedig mindig küld angyalokat, akik figyelmeztetnek bennünket a heródesi áskálódások ellen.

 A legszentebb éjszaka van. Nagyon szép és örvendetes így a templomban is megünnepelni ezt, hiszen innen a templomból indul ennek az ünnepnek a lényege! Annak a Jézusnak a születése napját ünnepeljük, mondhatjuk születése pillanatát, aki hópehely ostya és csöpp búzakenyér.

Születése pillanatát, hiszen az éj titokzatos csendjéből jön elő, az éj sötétjéből hangzik fel az angyalok szózata a nyájukra vigyázó, mezőn tanyázó pásztoroknak: „menjetek Betlehembe, megszületett a Megváltótok!” Az éjszaka, a sötétség gyakran ráborul az emberre, s megváltás után kiáltunk! Ma megszületik a megváltás, a megváltás is mindig születik! Mindig születendőben van. Rendszeresen megelevenítjük, az emberiség nem unta még meg, s nem is fogja ezt a ma éjszakai eseményt! Úgy alkotott meg bennünket a teremtő, hogy a család, a gyermekáldás, a születés várása, az újszülött egyszerűen nem tudja az emberiséget hidegen hagyni. S ha nem is egy-egy család újszülöttjét ünnepeljük, bár vannak, akik a saját csecsemőjüket is sajátosan élik meg így a karácsonyi éjszakában. Ez az éjszaka mintha valamennyiünk születésnapja lenne. Mintha az éjszaka titkából származnánk, ahogy megnyílt az ég és a fény, az angyal hírül adta a pásztoroknak: itt a megváltás! Valamennyiünk születése ilyen megváltás volt! Elsősorban anyukánk várakozásához, ádventjéhez, nemcsak 4 héten keresztül, hanem 9 hónapon át várakozott ránk! Majd vajúdásához, szenvedéséhez a mi érkezésünk, megváltás voltunk számára! Családunk számára is a jövő reménye voltunk, és vagyunk. Ugyanígy a rokonainknak, baráti körnek, városunknak és szülőhazánknak is! Még akkor is így van ez, ha valamelyikben apró hibák, problémák vegyültek is.

Isten is úgy tekint ránk mint egyetlenére, mint ahogy az anya a gyermekére, még akkor is ha több van neki! Isten még inkább meg tudja ezt tenni! És Mária, a Szűzanya is, hiszen ő nekünk égi anyánk is egyben. Nemcsak a betlehemi kisded gondoskodó anyja, hanem a bennünk születendő új ember, a lelki ember anyja.

Persze, test és lélek vagyunk. Megszülettünk testben, de újjászületünk lélekben. A szenteste otthoni melege persze elringat bennünket édesen, bensőségesen. Mindenki, hívő-hitetlen a saját családjában át akarja élni ezt a ringatást, hiszen a saját bölcsőnkre emlékeztet ez az éjszaka bennünket! Ehhez nem is kell hit, hogy valaki erre a melegségre, bensőségességre vágyakozzon, és hogy ezt a családjában újra és újra átélje! Mégis ez az élmény, vagy éppen ez az élmény utáni vágy szüli meg bennünk a lelki születést! A születés ünnepe van. Az asszony szül. A lélek, azt mondják a lelki írók, Isten előtt nőnemű! Lelkünkben valamennyien szülünk! A lelkünkben valamennyien várandósak vagyunk, vagy ha úgy tetszik terhesek! S gondolom senki nem tiltakozik, ha azt mondom, hogy igencsak szoktunk a lelkünkben vajúdni! Nyomja lelkünket, lelkiismeretünket a bűn, a szenvedés, a szeretetlenség, a magány és sokszor várjuk, hogy bár jönne már Valaki! Ez a Valaki megjött és megmutatta, hogy kell kihordanunk és megszülnünk az új világot, az új embert. Így Karácsony betlehemi jászla Húsvétra mutat! Mert a föld, vagyis a sír mélyéből újjászületik a betlehemi kisdedként érkező Jézus. Előtte átvajúdta az éjszakát és a nappal meghurcoltatásait, a kereszt kínjait! De tudta, hogy ez egy születés! Az új emberiség, az új világ szülési fájdalmai! Amikor pedig feltámad, akkor találkozva tanítványainak azt mondja: megmondtam előre, hogy ez lesz. Azok meg csak ámultak, hogy mi is ez!

Az ember születésénél is ámulunk és bámulunk, hogy mi is ez, világra jön egy ember! Egy gyermek! Hogy nem csak egy jószág, hanem egy abszolút egyedi, megismételhetetlen ember, mint ahogy én is! Egy kész csoda, egy megváltás! Valamennyien egy-egy megváltás vagyunk Isten szemében. Ő így néz ránk! A lelkünkben kibontakozó jó dolgoknak, legfőképp a szeretet utáni vágyunk kibontakozásában leli örömét. Örül amikor születik bennünk a szeretet utáni vágy! Ezért hagyja, hogy szenvedjünk, mert a szenvedés szeretetet szül! A szeretetet pedig nem kell magyarázni! Ha szeretet van, akkor, ott az Isten és ott szükség nincsen. Mondja az ősi házi áldás is.

Karácsony van, a szeretet születésnapja. Valamennyiünk születésnapja, mert szeretetre születtünk. Fényre születtünk, hiába van sötétség, hiába van szeretetlenség és gyűlölködés vagy közöny. Fényre és szeretetre vagyunk hivatottak és ez jó. Ezt jöttünk össze megünnepelni, s ez nemcsak holmi parádé. Valójában minden parádé ezt akarja ünnepelni, csak torzulni szokott. S miért ne lenne torz olykor, hiszen az ember torzult el a bűn miatt. Volt amikor magam is mindent csak parádénak tartottam, csak csinnadrattának. De ma már elfogadom, hogy minden ünnepség, legyen az hívő, hitetlen, vallásos, vagy vallástalan, az ember egyszerűen a fényt, a pompát, az ünnepi hangulatot, de még a mámort is azért keresi, mert a szeretetben akarunk tobzódni! Istenben akarunk élni! Isten világába Jézus állít be minket azzal, hogy közénk jött, vállalta az ember teljes sorsát a születésen keresztül a kereszten át az újjászületésig!

Minden ünnep, minden pompa és ajándék, fény és csillogás erre az új világra, Krisztus megdicsőült testére, a föltámadásra mutat! Erre születtünk, erre születünk újra és újra folyamatosan, míg meg nem érkezünk.  

 A mai napon az Öröm vasárnapján szembe kell állítsuk az örömöt a mámorral. Mi is a különbség a kettő között!?

A mámor olyan kellemet ad, amivel eltompulnak a valósághoz fűződő tapasztalataink. Valamelyest kényelmes, önző állapot, ahol az áll a középpontban, hogy én jól érzem magam. Ehhez valamilyen külső hatás is szükségeltetik, valamilyen szer, valamilyen pompa, valami ami elvonja a figyelmet. A figyelmet a valóságtól, valamilyen ábrándvilágba utaztat, olyanba ami nem is létezik.

Az embernek egyik tulajdonsága az, hogy ki akar lépni önmagából, átadja magát másoknak, valamilyen feladatnak. Ezt az tulajdonságunkat is megsebezte a bűn, ezért amikor valaki mámort keres, akkor is eredendően a jót akarja, valahogy kilépni önmagából és a másikhoz, valamilyen értékhez akar eljutni, csak tévútra sodródik. A mámor eltévesztett öröm – mondhatjuk, hiszen az örömre vagyunk teremtve. Az, hogy átadjuk magunkat a másik embernek, a közösségnek, egy értéknek, feladatnak, természetszerű, hogy öröm jár vele együtt. Ez a rendeltetésünk, így hozzuk a gyümölcsöket, és a gyümölcs érlelése örömöt okoz, öröm a velejárója.

Adventban ugyanúgy, mint Nagyböjtben van egy vasárnap, amikor az örömöt ünnepeljük, mivel a készülődés vagy böjtölés közepette az emberi természet kitisztul, s fogékonnyá válik arra, hogy átadja magát. Ez a folyamat nem azért van, mert az egyház kitalálta, hanem a folyamat természetszerű, az Egyház csak megünnepli azt, ami van. Az ünnep van hozzárendelve a természetes folyamathoz.

Ugyanúgy, mint a mámorhoz természetszerűen van hozzárendelve a másnaposság – ami a túlzott alkoholfogyasztás következménye. De nevezhetnénk minden mámorból való felocsudást másnaposságnak. A másnaposság nem valami öröm, hanem éppen üröm, valahogy érzelmileg erősen jelzi a természetünk, hogy valami célt tévesztettünk. Persze nem csak az alkoholfogyasztás ad mámort, hanem megfigyelhetjük magunkon, hogy mi is az, ami utólag sem ad megnyugvást, amiről azt gondoljuk, hogy öröm, aztán mégiscsak ürességet hordoz magával. Lehet ilyen a túlzott étkezés is, vagy a sok alvás. De lehet ez maga a túlzott munkavégzés is: munkamámor. Túlzott szórakozás, túlzott valami, akármi. Amikor eltúlozunk valamit: jön a mámor. Valahogy úgy alkotott meg bennünket Isten, hogy csak a mértékletességben találjuk meg az igazi örömöt.

Az ünnepi előkészületek mértéke nagyon fontos. A mértékletességet pedig azzal tudjuk egyrészt elérni, hogy abban visszafogjuk magunkat amiben túlzásra hajlunk, s amiben pedig nagyon visszafogottak vagyunk abban pedig megerőltetjük magunkat! Így is értendő: a halmokat, hegyeket hordjátok el, a völgyeket töltsétek fel, hogy legyen egyenessé az Úr eljövetelének útja! - szól Keresztelő János felszólítása. Hogy kinek mi a halom, mi a völgy, vagyis ki mit visz túlzásba, és mi az a jó, amiben pedig visszafogott, mindenkinek magának kell látnia! Ne csapjuk be magunkat!

Feltevődik a kérdés ma az evangéliumban: Ki vagy Te? - szól a kérdés Keresztelő Jánoshoz! János pedig megvallja, hogy nem ő a Messiás, a Felkent! Nem őrá várakoznak. Ő csak a pusztába kiáltó szó! Nem ő az, akinek el kell jönni! Keresztelő csak az utat készíti elő. Az út maga Jézus, aki - mint mondja - ott áll köztetek, és Szentlélekkel keresztel!

Ennek egy olyan olvasatát is nézhetjük, hogy nem a mértékletesség a cél. Nem az út előkészítése a lényeg. Ugyanis vannak akik akár ezzel is összekeverhetik az életet, az élet értelmét. Hogy csak rendesen, tisztességesen kell élni, megtartani a parancsokat, hagyományokat. A mai evangéliumban elhangzottak ezeken mutatnak túl! Nem az út előkészítése a cél, hanem az, aki majd jön rajta!

Van, hogy megkísért bennünket az, hogy megrekedünk annál, hogy tisztességesen kell élni, rendesnek lenni, becsületesnek, megtartva a törvényeket, engedelmeskedni a parancsoknak. Az embernek ezek még mindig nem elég. Ebben meg lehet rekedni, ebben el lehet fásulni. Vannak is, akik ezeket mind megtartják, s mégsem vonzóak, ugyanis kiüresednek, nincs bennük öröm, mert az út összekeveredett a céllal. Mivégre rendes valaki, ha nem az érkezőnek készítette el magát, hanem csak úgy saját magának a dicsőségére rendezgeti életét, sőt az ilyen még dicsekszik is azzal, hogy mennyire rendes és tisztességes. Ezt hívták régen farizeusnak. Már megkapták jutalmukat.

Keresztelő megvallja, nem tagadja, hanem megvallja, hogy az amit ő csinál, az valaki másnak készül, aki jön és olyan ajándékot hoz, ami a vízhez képest tűz! Ő csak vízzel keresztel, aki utána jön, az tűzzel és Szentlélekkel keresztel majd! A tűz és a Szentlélek olyan örömöt ad, amelyhez nem fogható semmilyen mámor, amely nem hordoz magában másnaposságot, nem létezik benne üröm, hanem igazságosság, öröm és béke. Isten országa! Ez az ország érkezik a betlehemi jászolba! Ez a királyi uralom érkezik annak szívébe, aki előkészíti jövetelét! Ennek örülni lehet! Ennek lehet örülni, mámortalanul, józanul másnaposság nélkül! Ez reményt és jövőt ad, ez a remény evangéliuma, a remény öröme.

Ahogy figyelem az idő múlását, gyerekkoromban talán az adventi idő volt az, ami a leglassabban telt. Talán azért, mert nagyon is vártuk a Mikulást, hogy mit tesz a gondosan megtisztított cipőnkbe és a csizmánkba. Édesapám egy alkalommal el is játszotta Mikulást elváltoztatott hangon, ill. nem egyszer zörgetett az ablakon. Mi pedig feszült figyelemmel izgultunk, hogy mit is hoz nekünk, meg hogy ki is ez a titokzatos Mikulás! Majd újra várakozás vette kezdetét, ugyanis számoltuk a napokat Karácsonyig. Újabb várakozás és remény az újabb ünnephez, és persze gyermek lévén az újabb és még több ajándék reményében. S még Karácsonnyal sem telt be minden, mert nálunk az volt a szokás, hogy Újévre is kapunk ajándékot! Várva várt és különleges hónap volt számomra gyermekkoromban december. S ha még hó is esett, akkor végképp különleges volt!

A felnőtteknek jóval gyorsabban telik ez az idő. Azóta nekem is. Most is úgy érzem, hogy máris itt van Karácsony, pedig csak kedden lesz Mikulás. S ma már a szentmise végén azt hirdetjük, hogy jövő vasárnap advent 3. vasárnapja. Mintha szeretném lelassítani az időt. Várjunk csak egy kicsit, álljunk meg. Várjunk már egy kicsit. Még ez a magamnak feltett felszólítás is: várjunk(!) figyelemre méltó! Hiszen advent van, a várakozás ideje! Mintha az érzéseim is ezt diktálnák: várakozni kell! A gyermek türelmetlenül várja az ünnepet, a felnőtt pedig meg akar állni, felszólítja még önmagát is, hogy VÁRJUNK csak egy kicsit!

Miért is kell megállni? Mi van emögött e várjunk csak egy kicsit!? Talán rohanás? A felnőttek rohannak? Az idősek számára pedig az idő rohan! Milyen furcsa ez az idő! Péter apostol levelében ezt hallottuk: „Egy valami pedig semmiképpen se kerülje el figyelmeteket, szeretteim: Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap.” Mire is figyelmeztet bennünket így advent idején ez a péteri felszólítás? Már az is sajátos helyzet, hogy itt adventben a polgári év utolsó hónapja egybeesik az egyházi év első hónapjával! A december így az időszámításban is egy különleges időszak. Egyben az első, és ugyanakkor az utolsó hónap is. A polgári életben a költségvetések és a zárszámadások ideje egyúttal. Az emberek elszámolnak és terveznek!

Isten országa is ilyen. Amiben már most élünk, de még nem osztályrészünk. Elközelgett, de nem lehet azt mondani, hogy itt van, vagy ott! Közöttünk van, bennünk van! Vajon meglátjuk-e, felfedezzük-e? Van-e szemünk rá? Nemde ezért kellene megállnunk és várnunk egy kicsit? Elgondolkodni ezeken így télvíz idején, amikor itt vannak a hosszú hideg esték. Amikor nem virgonckodik az ember a napsütésben, hanem a ködös időben az ember is magába száll, ránk ereszkedik egy késztetés, a bensőségesség utáni vágy, a kellemes, fűtött szoba, vagy konyha szívet melengető barátsága. Ilyenkor mintha könnyebb volna elmélázni. Hiszen lelassult a természet, álomba merült! Vele együtt mi is egy kicsit álomba merülünk, felnőtteknek, időseknek eszükbe jut a gyerekkor szépségei, a gyerekek pedig alapból is álmodják a világot!

Még az utcák is, ahogy feldíszítődnek, majd pedig kivilágítódnak estére, mintha álmodna a város! Miről álmodik? Múltról? Jövőről? Valami szépről! Szeretetről! Felhangzanak az adventi koncertek, műsorok... álmot lát a város! Egy-egy pillanatra, mintha kiesnénk az időből, mintha átmennénk Isten világába, hiszen „egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap.”

Persze, hogy ez kell! Ezt kell elkészítenünk! Nem csak zárszámadást, költségvetést. Elszámolást. Az Úr jövetelét is! „,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt” - hangzik el jóval Jézus előtt az ószövetségben a prófétai szó! Majd az evangélium előhírnöke újra felidézi ez a hangot, a pusztába kiáltónak a hangját! Isten érkezik. Időn kívülről belép a világ idejébe. Az ember idejébe, a mi időnkbe. Egyrészt akkor és ott az első Karácsonykor, amikor megszületett Jézus. Másrészt amikor a felnőtt Jézus érkezik tanításával az emberek közé, amikor megmutatja, hogy ki az Isten! Harmadrészt pedig nekünk ma a jelenben és a jövőben is érkezni kíván. Ehhez az érkezéshez kell utat készítenünk: egyrészt egy születésnapot tisztességesen előkészíteni december 25-t, másrészt ezzel párhuzamosan a lelkünkben ráhangolódunk magára az ünnepre, harmadrészt pedig Istent a végtelen szeretetet be tudjuk fogadni az életünkbe. Mindegyik fontos: az ünnep előkészítése, ajándékok, főzés takarítás. Ugyanúgy fontos, hogy kellően lelkileg is ráhangolódjunk, nehogy üres unalommá váljék maga az ünnep. De talán mégis a legfontosabb, hogy Jézussal milyen személyes találkozásom van, vagy lesz. Ki nekem ő?

Várjunk egy kicsit! Hangzik el egy felszólítás! Hasonló módon mint a pusztába kiáltó szó! Várjunk csak egy kicsit! Álljunk meg a magunk lelki csendjében és bírjunk ki egy kis időt, hogy éppen nem csinálunk semmit. Nem tervezgetek, nem fantáziálgatok, nem mormolok imákat, hanem álljunk meg és csak Jézusra gondolok, az ő jövetelére, az ő jelenlétére. Mert itt van! Jön. Érkezik. Adjunk helyet neki, készítsük el az útját! 

Új egyházi évet kezdünk a mai nappal, Advent 1. vasárnajával. Igazán találó lehet, hogy Adventtel kezdődik, ugyanis minden új esztendőtől az ember vár valamit. Advent mindjárt Jézus eljövetelére irányítja a figyelmünket.

A keresztény ember az új egyházi évben is Istenre, Jézusra várva él. Kifejezetten ezt az évkezdetet is erre szánjuk. Különben is életünk csupa várakozás: a gyerek is várja a hétvégét, a szünetet, az ünnepeket. A felnőtt is várja az ünnepeket, a vikkendet, a következő hó elejét, a fizetést, az idősek az unokát, vagy éppen az elköltözést.

Várakozni, várni – ez az ember sajátos állapota. Ha valami beteljesedik, sajnos csak rövid ideig vagyunk elégedettek, mert újra visszaesünk egy várakozásba. Várjuk hogy egész legyen a világ, de csak várjuk. Mindig új reménnyel várjuk! Ez egy kettősség, könnyen elszomorodunk, de mindig van remény!

A gyakorlatban az a nagy és fontos, hogy mit is várunk. Mint pl. történt, hogy egy nagymama, aki az unokáira várt, már 2 héttel előbb elkezdett készülődni, készíteni a sütiket. Mire elközelgett Karácsony, mindegyik unokája lemondta a karácsonyi találkozót, mert mindegyik a saját baráti körébe ment, elutaztak, síelni, másutt Új Évet várni. Így a nagymama szomorúan maradt egymagára a sok finom sütivel, étellel. És sértődötten utálta a Karácsonyt. - Ennek az idős asszonynak a várakozása kimerült, sajnos az unokákra való várakozásban, s megjárta. Pedig természetes és érthető volt minden jogosultsága, hogy az unokáinak finomságokat készítsen és örvendezzen nekik! De hát a felnövekvő unokák más utakon járnak!

A mai ember is kezd ehhez a nagymamához hasonlítani. Bár a nagymama tudhatta volna, hiszen vallásos, hogy az egész Advent meg a Karácsony Jézus eljöveteléről szól, hiszen gyerekkora óta hallotta a templomban, miről is szól az Advent meg a Karácsony. De őt ez különösebben nem érdekelte, nem erre terjedt ki a figyelme. Ugyanígy a ma embere – bár megvan a szabadsága, hogy keresse a dolgok lényegét, a hagyományok nem kötik már meg, mégis figyelme nem terjed túl azon, hogy mit együnk és mit igyunk, mibe öltözködjünk. Ezt látjuk a TV-ben ezt látjuk a boltokban, bevásárlóközpontokban. S mire elközeleg az ünnep, nagyon könnyen célt téveszt a várakozás. Mint pl. egy asszony mesélte, hogy a családja hogy járt, az Adventje olyan volt, hogy egész idő alatt sürgött forgott, takarított, főzött. A férje egész napokat gürizett, hogy legyen, s Karácsonykor lefeküdtek aludni, még egymáshoz sem szóltak, mert csak panasz lett volna az egész, inkább hátat fordítottak egymásnak és magukba temetkeztek – nem is képzeljük, hogy mennyien így vannak...

Egy szó mint száz: a nagy kérdés, hogy mire várakozunk!? Először is mi döntjük el azt, hogy ki mondja meg nekünk, mire kell várakozni: mi döntjük el, hogy a TV-re hallgatunk, az ott látottak, hallottak szerint várakozunk, készülünk, vagy megtanuljuk újra az igazi hagyományt. Figyelünk és fölfedezzük újra a hagyományok hordozta lényeget. Hogy mi is Advent lényege?! Mi is az ember lényege!? Az ember lényege nem lehet az, hogy fogyasszon, mint egy elektromos készülék. Nem engedhetjük meg, hogy más mondja meg kik vagyunk!

Vallásunk, hitünk azért van, hogy az mondja meg mit kell csinálni, hogy mi a lényeg, különben könnyen úgy járunk, mint egy tragikus történetben, egy novellában ahogy olvastam:

Régen történt, egy családban megszületett a kisgyermek, s szokás szerint keresztelőre készült az egész rokonság. Már a keresztelés előtt hatalmas ünnepséget tartottak, igencsak jó volt a hangulat, néhányan már mámorosak voltak a mézes pálinkától. A keresztelési szertartás meg is történt, s haza is mentek. Mindenki örült. Hazaérkezve az anyuka rendbe rakta a babát, megetette, tisztába tette, s bevitte a tiszta szobába a nagy ágyra tette, mivel ott volt csak hely, s meghagyta a nagymamának, hogy vigyázzon rá, mert ő megy és foglalkozik a vendégekkel. Sok vendég volt, s a kabátokat nem tudták már hova tenni, tele voltak a fogasok, s valaki bevitte a tiszta szobába, s rádobálta a kabátokat az ágyra. A buli vége felé keresni kezdék a gyermeket, s mire megtalálták, a szegény kicsike megfulladt a kabátok alatt. Döbbenet. Lett sírás, rívás.

Nagy döbbenet! Nagyon könnyen ilyen lehet a Karácsony is. Jézus valójában ez a kisgyerek, ez a kisbaba! A nagy sürgés-forgásban könnyen a lényeg veszik el. Jézus Krisztus a lényeg. Ha rádobáljuk a fölösleges holmiainkat, s így üres marad a Karácsony! Ő a kezdet, ő a vég! Ő mondja meg, hogy kik vagyunk! Ő az igazi hagyomány! Ő közénk jön, mindig újra közénk kívánkozik! Tudunk-e rá várni!

Ezért van most 4 hetünk, tudatosítsuk nap, mint nap, hétről hétre az ádventi koszorú gyertyáival, hogy kire is várunk, mit is jelent az ő jövetele az életünkbe, a családunkba, közösségeinkbe!

Találjunk rá az igazi ajándékra!

 Istent Jézus alapjában véve úgy mutatja be, mint egy irgalmas Atyát! Az örömhíre arról szól, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, bűneink ellenére is szeret minket. Arra biztat bennünket, hogy a mennyei Atya gyermekeiként merjünk rá hagyatkozni. Fel is szólít bennünket, hogy ha meg nem változunk és nem leszünk olyanok mint a gyermekek, akkor nem jutunk be a mennyek országába.

Már ebben is megmutatkozik, egy kis fenyegetés! Ha meg nem változtok, nem juttok be! De vannak egész komoly fenyegetései is. A múlt vasárnap a 10 szűzből csak fele jutott be a menyegzőre! Sőt a héten egyik hétköznap az evangéliumban azt is olvashattuk, hogy minden másodikat veszik fel Isten országába, a másikat otthagyják!

Ma is azt a fenyegetést hallhatjuk ki, hogy Isten olyan, aki ott is arat, ahova nem vetett, onnan is szüretelni fog ahova nem is ültetett! Attól akinek nincs attól még azt is elveszi amije van! Hát akkor most hogyan is van ez? Hogyan is értsük mit akar Isten!? Melyik az igazi arca!

Sőt, ha belegondolunk, a példázatból az jön ki, hogy aki többet kapott, az jól gazdálkodik, aki kevesebbet, ill. alig, az meg még rosszabbul is jár! A szegényt még az ág is húzza! Egyeseket meg is kísért az a gondolat, hogy talán az Isten is a gazdagoknak kedvez?! Hallottam már ilyent! Sőt van olyan elképzelés még a Bibliában is, hogy az Isten parancsainak útján járó ember meg is gazdagszik! Ezért aztán van aki reménykedik abban, hogy ha megtartja Isten parancsait, akkor meg fog gazdagodni...

Jézus mégis boldognak mondja a szegényeket, mert övék az Isten országa!

A gazdagság, a jólét, a gazdagodás persze, hogy mércéje ennek a világnak! Jézus innen veszi a példázatot, mint ahogy megannyi példáját a természetből és az emberek tapasztalatiból ragadja ki! Pont azért, hogy a lelki dolgokat megértesse! Láthatókból segít megérteni a láthatatlanokat! A láthatókból felismerhetők a láthatatlanok az örök kérdések.

A számonkérés mikéntjéről beszél ma nekünk az evangélium. Felmerül a kérdés valamennyiünkben, hogy miként is fogunk elszámolni. Miben is áll a felelősségünk. Úgy látszik több módon is figyelnünk kell! Egyrészt tartalék olaj kell a készenlétre, a várakozáshoz. Másrészt el kell számolnunk mindazzal ami ránk bízatott. Harmadrészt, ha meg nem változunk, s nem leszünk olyanok mint a gyermekek nem tudunk bejutni! Továbbá, ha nem lesz rajtunk menyegzős ruha, nem mehetünk be. Sőt amikor pedig a végítélet jön, akkor az lesz a mérce, hogy hogyan viselkedtem a legkisebbekkel! Amit egynek is tettem, vagy nem tettem, az Istennek, vagyis Jézusnak tettem!

Úgy néz ki azért vannak kritériumok, nem adják olyan olcsón ezt az üdvösséget! Nekünk embereknek van szükségünk arra, hogy elhagozzanak különféle figyelmeztetések, mert csak ezek ébresztenek rá arra, hogy mit is kell tegyünk, hogyan is kell éljünk!

Az aki átbillent, aki megtért, akinek van füle a hallásra, szeme a látásra, azok számára ez mégsem fenyegetés, hanem felszabadító, hogy Isten ilyen! Ha szorongóvá tesznek valakit Isten szavai, Jézus példázatai, akkor ott valami különben sincs rendjén, s a mélyére kell nézni a dolgoknak. Ott valami seb tátong, vagy valamilyen bűn akadályozza a Szentlélek áramlását!

Mint ahogy az az ember, aki csak egy talentumot kapott, félt. Félt a gazdától, s nem tett semmit félelmében. Azt a felszólítást kapjuk a példázaton keresztül, hogy a pénzváltók asztalára tehette volna az az egy talentumát, mert ott is meg lehet szaporítani, valami kis kamattal! Pénzváltók asztalának érthetjük az Egyház előírásait, a szertartásokat, a szokásokat, amelyeket az egyház előír, mint irányt, mint lehetséges utat. Ezek a böjtök, az imádságok, a szentségek vétele: gyónás, áldozás, betegek kenete. Az egyház törvényei szerint való házasságrendezés, továbbá búcsújáró helyek, zarándoklatok, adakozások. Az egyház rendezvényein való részvétel, különféle alkalmak a segítségnyújtáshoz. Ezekre mindegyikre úgymond beváltható egy-egy talentum. Nem sok kell, csak el kell menni, részt kell venni. Csak egy kis idő, egy-egy óra, egy-egy odaállás. Egy-egy kisegítés, egy-egy felkérés elvállalása!

Nem kellenek nagy dolgok! Nagy dolgokat azoknak kell tenniük, akik többet kaptak. De úgy néz ki azok meg tudják tenni!

Azok vannak hátrányos helyzetben mindig, akik valamiért kevesebbet kapnak! Így van ez az életben, s úgy néz ki így lenne ez a lelki életben is? Azért ott van az a kijelentés, hogy aki többet kapott, attól többet kérnek számon! Úgyhogy kár irigykedni arra, aki többet kapott! A többel több szenvedés is jár! Azt pedig az ember mindinkább ki szeretné kerülni, meg szeretné úszni!

Az egyházat érthetjük tehát a pénzváltók asztalának! Tegyük magunkat oda akkor is ha esetleg úgy érezzük, hogy többet kaptunk, akkor is ha csak egyet kaptunk! Egyet mindenképpen kapott mindenki! Önmagát! Az az egy talentum mi magunk vagyunk! Az az egyet ha odatesszük, ha merjük beleadni magunkat, kamatostul kapjuk vissza! Jól megrázott, megtömött kamattal kapjuk vissza! Bátorság!

 Egyik tanár mindig azt hangoztatta a diákoknak, hogy nem ismeritek sem a napot, sem az órát, amikor a dolgozatírás időpontja felől érdeklődtek a diákok! Azt szerette volna elérni, hogy a diákok mindig minden órára készüljenek! Ez pedig igencsak nagy erőfeszítést követelt, minden órára készülni nem kis feladat!

Ugyanígy feltehetnénk a kérdést, hogy készen állunk-e, tudnánk-e bármikor vendégeket fogadni az otthonunkban, lakásunkban? Rend van-e benne? Vagy például pénzügyekben mennyire vagyunk naprakészek?

Nyilván ezek nem olyan horderejűek mint a végidő, ill. a halál kérdése, de példának igencsak kiváló. Mekkora erőfeszítésre van szükségünk pl. arra, hogy rendszeresen ki tudjuk fizetni a számlákat, évről évre megvásároljuk a tűzrevalót, a ruhát, élelmet, mindennapi kenyeret! S emellett a nagy erőfeszítés mellett plusz aggodalom is eltölt bennünket, hogy mi lesz, ha..., mi lenne ha...

Nyilván kicsi korunktól arra tanítanak bennünket, hogy be kell osztani a dolgokat, amennyire csak lehet, előrelátóknak kell lennünk, hogy egyáltalán békességben, nyugalomban éljünk. Így jön a képbe, hogy a túlvilágra is gondolunk, vagy ha még nem, akkor illene elkezdeni! Nem csak a földi életbe kell berendezkedni, hanem a túlvilági létre is! És ez is erőfeszítéseket követel! Úgy élni, hogy nem tudni sem a napot sem az órát, igencsak nagy felelősség! S ott van az a valami, amit a példabeszédben a mécseshez való olaj, tartalék olaj jelképez! Mit takar a tartalék olaj, amiből a balga szüzeknek nem volt elég?! Ugyanis elalszanak nem csak a balgák, hanem az okos szüzek is. A virrasztásban egyik sem tudott kitartani. Mindenki elalszik! Mindenki belefárad a virrasztásba, vagyis mindenki belefárad az állandó készenlétbe. Mégis vannak okosak, és vannak balgák! Sőt a szüzek azt is jelképezik, hogy tiszták, mentesek a bűnöktől! Mégsem a tisztaság, a szüzesség vagy az ébrenlét, a virrasztás, az erkölcsi tisztaság kell ahhoz, hogy bemehessen az ember az örök élet ünnepségére! Vagyis az még, hogy valaki meghívott, hogy virraszt, hogy tiszta, még nem elegendő, hogy bejusson a lakomára! Valamilyen titokzatos tartalék olajon van a hangsúly, ami a készenléthez elengedhetetlen. De ha csak a példázatot nézzük nem is titokzatos, ugyanis megvásárolható, az okosak válaszára a balgák el is mennek szerezni olajat, s nem kérdezik, hogy hova is kell menjenek!

Valamilyen tartalék, mondható: aranytartalék. Valamilyen okosság, bölcsesség! Talán, ahogy a zenész nem hagyhatja ki a gyakorlást ahhoz, hogy jó zenész legyen. Vagy ahogy az ember nem hagyhatja ki, hogy megetesse jószágát, vagy dísz állatát, már ha van... ill. megöntözze a dísznövényeit ahhoz, hogy élvezze azok hasznát, szépségét! Ugyanígy az ember lelke kapcsán sem hagyhat ki napokat, heteket, hogy nem Isten szerint akarjon élni, tenni dolgait.

Van egy másik kísértés is, mégpedig az, hogy majd holnap, majd jövőre, majd öreg koromban elkezdek igazából élni, úgy ahogy azt Isten kéri. Ez is balgaság! Az ilyen ugyanis szintén nem tartalékol, nem gyűjt, hanem szétszór! S aki nem gyűjt Jézussal az szétszór – mondja maga Jézus is.

Már az is rossz, ha nem megy el a munkás dolgozni, vagy nem jól teljesít és kirúgják, de talán kap munkanélküli segélyt. Vagy ha a gazda nem eteti meg a jószágot, nem gondozza rendszeresen, az elpusztul. Mégis marad valami lehetőség: kölcsön lehet kérni, vagy legfeljebb koldul az ember, netán lopásra is adhatja magát végső elkeseredésében. De az, hogy végérvényesen kizárjanak a menyegzős lakomáról, vagyis hogy végérvényesen kizáródjunk az örök boldogságból, az mégiscsak iszonyat! Az, hogy a későn jövőknek azt mondja: nem ismerlek titeket, ez igazán elrettentő! S ráadásul nincs több lehetőség! Ha belegondolunk, és egy kicsit is értjük, akkor nagyon komolyan kell vegyük Jézus felhívó példázatát! El lehet játszani az üdvösséget!

De mi van, ha valaki tényleg nem érti, hogy nincs, és nem is érti, hogy nem is lesz több lehetőség, csak azon kapja magát, hogy bocsi lejárt az idő, ennyi volt, s örökre kampó! Belegondolni is szörnyű! Manapság a 80 fölötti emberre is azt mondják mikor meghalt, hogy váratlanul, vagy hirtelen meghalt. Azt mondják, hogy hát nem is gondoltuk, honnét készült volna fel a betegek kenetére. Teljességében kínos feltenni a kérdést, hogy betegek kenetében részesült-e! Papot hívtak-e hozzá, gyónt-e, rendezte-e az élete végén a dolgait, már a lelki dolgait!? Pedig még ez valamelyest hozzá tartozik a kultúránkhoz, vagy netán teljesen vége ennek a hagyománynak, vagy netán az igénynek is vége lenne? A fiatal, a 80 év alatti, netán a 40 év alatti vagy még fiatalabb az már meg sem halhat... Nem is szabad rá gondolni!!! Már az a bűn! Közben szomorkodunk, hogy az egész fiatalságot átbulizó ember mennyi olajat gyűjt pl. a házassághoz, családalapításhoz, az örök élethez...

Sem a napot, sem az órát nem tudjuk! Készen kell állni! Ne legyünk balgák, hanem okosak. A katasztrófák, balesetek, tragédiák is azért vannak, hogy felébredjünk álmunkból, felszítsuk lámpásainkat, vagyis hitünket, s tetteinkkel világítsunk, megvilágítsuk a vőlegényt, Jézust! 

 Minden szentet együtt ünnepeljük ma! Azokat, akik megérkeztek Istenhez. Ide beleértjük azokat is, akiket Egyházunk nem emel ki név szerint, nincs nekik külön ünnepük! Szóval azokat ünnepeljük, akik végeszakadatlanul együtt vannak Istennel, az Atyával. Jézus azt mondta, hogy helyet megy készíteni nekünk, mert az Atyánál sok hely van. Mivel nem csak azok érkeztek meg Istenhez, akiket az Egyház név szerint kiemel, hanem reményünk szerint elhunyt hozzátartozóink is, ezért Mindenszentek ünnepe átnyúlik halottak napjába és temető látogatásokba. Ilyenkor rendbe hozzuk a sírokat, miközben a hulló falevelek is emlékeztetnek bennünket az élet mulandóságára és sok-sok emlék felizzik szüleinkről, nagyszüleinkről, szeretteinkről. Fájdalmak és örömök cikáznak a szívekben, zakatolnak a fejekben: hol is vannak ők!? Kik is voltak ők? Kirajzolódnak alakjaik, tekintetük, mosolyuk vagy épp szigoruk! Megérkeztek az Atyához?! Boldogok örökkön örökké? Várnak ránk? Összetartozunk? Találkozunk? Szentek lettek? Szentek voltak?

Jézus helyet készítette nekünk az Atyánál, és megígérte, hogy újra eljön és magával visz bennünket, hogy mi is ott legyünk, ahol ő van! Családunkkal van egy elemi összetartozás élményünk, még akkor is tovább él ez bennünk, ha valaki közülük már nincs is közöttünk. Ha nem is volt felhőtlen a kapcsolat, az idő múlásával megszépülnek. Szóval él bennünk az, hogy közünk van, volt egymáshoz. Sokat kaptunk tőlük: elsősorban életet, szeretetet, hagyományokat, s talán sebeket is. Ezek összekötnek bennünket velük. Élnek bennünk az emlékek, s most ezekben a napokban felidéződnek.

Ezek az emlékek, élmények arra is szolgálnak, hogy Istennel is összekapcsoljuk őket! Mégpedig Jézusnak ezzel a mondásával: újra eljövök és magammal viszlek titeket. Mi keresztény emberek Jézusnak ezt az érkezését is várjuk a halálban, nem csak az elmúlást, a véget szemléljük benne, hanem aki köré szervezzük az életünket, akivel együtt járjuk életünk útját, a halál érkeztével ő is jön és magával visz bennünket, hogy mi is ott legyünk az Atyánál!

Szóval aki nem csak reménykedik ebben, hanem ezzel a reménnyel él, az máris boldognak mondhatja magát! Reménykedés és a reményben való élés között van különbség: olyan nagy különbség, mint aközött aki csal és abban reménykedik, hogy nem kapják el, és aközött, aki az igazságosságban bízva járja az útját, s távol tartja magát minden csalástól. A két életvitel között óriási különbség van: az egyik taktikázik, s bizonyos előnyökhöz jut, a másik talán hátrányt szenved, de lelkében béke van, vagyis boldog!

Így olvasva, hallgatva Jézus boldog mondásai felszabadítóan hatnak lelkünkre: így lenni szegénynek, irgalmasnak, szelídnek, békeszerzőnek, igazságkeresőnek, üldözöttnek, ill. így sírni mégiscsak boldogság! Ezekben megízlelhetővé válik az ígért jutalom is: vigasztalást ígérete, a föld, a jólét, a jutalom, a kielégülés és az igazi igazságszolgáltatás valódi esélye. Aki pedig taktikázik életében, az csak reménykedik, hogy megússza, ugyanakkor a lelke mélyén szorong attól, hogy Istennel találkozni fog. Hiszen lelepleződik minden. Sőt Jézus lelepleződik minden álnokság már itt a földön. A vele való együttlét az imában, az önkéntességben, a szentmise áldozatában, vigasztaló isteni szavaiban megízlelteti magát, leleplezi jelenléte az álnokságot és felszabadít. A szentek, ill. a boldogok tehát nem az erkölcsileg tiszták, a teljességgel bűntelenek, mert az úgyis lehetetlen az ember számára, hanem azok a szentek, akik Jézus felszabadító jelenlétét el tudják fogadni. Akarnak, mernek élni az ő felszabadító jelenlétében, merik élni ezt a boldogságot amit Hegyi beszédében felvázolt!

Sokszor megkísért bennünket, hogy megtartva a parancsokat kiérdemeljük a boldogságot. Ha majd eléggé jó leszek, akkor majd kiérdemlem Isten szeretetét! Mintha először ilyen mód erkölcsileg tiszta, feddhetetlen kell legyek, akkor talán majd Isten megkönyörül rajtam és üdvözíteni fog! Sajnos ez szorongóvá tesz, rettenetes érzésekkel halmoz el bennünket, ha valamiben vétünk. Amiben úgy gondoljuk, hogy jók vagyunk és hibázunk, vad lelkiismeret-furdalás áldozatává leszünk azonnal, hiszen kiderül magunk számára is, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyennek szeretnénk. Ez zsákutca. Ez nem a szentség felé vezető út! Ez a képmutatás felé és a szorongás felé sodorja az embert!

Jézus ezzel szemben a gyermek magatartását állítja elénk, aki naívan rá meri bízni magát a szüleire, elfogadja szeretetüket. Sőt ha rosszat tapasztal szülei részéről, vagy szülei tényleg rosszat tesznek, még akkor is saját magát hibáztatja, mert szüleit feltétel nélkül jónak tartja, s nem tudja/akarja utálni, nem tud rájuk haragudni, nem teheti meg, hiszen a szülője a legfontosabb a kisgyerek számára. Persze ez felnővén átalakul az emberben és sok konfliktus forrása lesz a felnövekvés és a szülőkről való leszakadás útján.

Istennel szemben ugyanakkor mindig lehetünk feltétel nélkül ráhagyatkozók, mert ő nem hibázik, őrá tekinthetünk úgy, hogy bármi is történik velünk, bárhogy is érezzük magunkat, ő nem vet meg, ő feltétel nélkül elfogad. Még mielőtt bármit teszünk szeret. Akkor is szeret, ha nem vagyunk jók. Ha mi felnővén rossznak is tartjuk magunkat, ő szeret! Ettől a szeretettől nem lehet elszakadni. Aki így él, boldog, szent! S így őt is ünnepeljük ma!

 Úgy gondolom, érdemes olykor a hitünket, ill. a vallásosságunkat történelmi távlataiban nézni, újra és újra felidézni, szemlélni azt a maga fejlődésében. Új szempontokat felfedezzünk, más és más oldalról megvilágítsuk, ezzel is azt érve el, hogy mélyebb legyen a kapcsolatunk Istennel. Isten a történelemben és történetekben tárulkozik fel előttünk. Ugyanúgy mint egy-egy embert is úgy tudunk megismerni, ha ismerjük a történeteit, tetteit, élményeit. Ha kapcsolatba kívánunk lépni valakivel, közösséget szeretnénk vele, akkor a vele kapcsolatos történeteket még értelmezzük is. Legjobb példa erre a párkapcsolat, ugyanis nincs még egy olyan intenzív kapcsolat a párkapcsolatnál, ugyanis minden információ érdekli mindkét felet. Sőt még a családtagokat is érdekli, hogy milyen új ember jön a családba. Érdeklődik származása felől is, anyagi hátteréről, családja társadalmi pozíciójáról, kapcsolati rendszeréről, miket tett le eddig az asztalra. Vizsgálgatás folyik, hogy mennyire megbízható a jövőre nézve, elég stabil lesz-e egy hosszú távú kapcsolatra, családalapításra.

Istennel való kapcsolatban is kívánatos, hogy vizsgálgassuk ki ő, miket tett. Ezek alapján tudjuk megérteni őt, majd rábízni magunkat, a jövőnket, sőt az üdvösségünket! Mert hát a megváltás utáni vágy mozgatja ezt az egész gépezetet! Az ember nyugalmat, békét, lelki erőt, töltekezést vár a templomból, a misétől, az imáktól. Szükséget szenvedve kiáltunk Istenhez, hogy segítsen, könyörüljön lelkünkön, mert hát gyakran elveszettnek éljük meg magunkat, elbizonytalanodottnak, magányosnak, kicsinek, gyengének...

Jézus a tömegnek és tanítványainak Mózes székéről beszél, amelyet elfoglalnak a farizeusok és az írástudók! Sokat ostorozza őket! Mózes széke közel 1500 éves tradicióra nyúlik vissza már Jézus korában. Isten Mózes által kivezette az Istenhez kiáltó népet a nyomorúságból, az egyiptomi rabszolgákat a szabadságra. Átvezette őket a szétnyílt tengeren, s a pusztában a rabszolgahadnak törvényeket adott, a 10 parancsolatot és egyéb előírásokat, hogy a szabadság földjére, az ígéret földjére eljussanak, ill. a szabadságban rend legyen. Mert hát nincs szabadság törvények nélkül. Nem tud megszerveződni egy közösség, egy társadalom, ország szabályok nélkül. Isten tehát Mózesen keresztül létrehozott egy társadalmat, egy egészen sajátos kultúrát, amelyet a Bibliából tudunk megismerni. A választott nép kultúrája igencsak különleges és különlegessé tette már akkor is és ma is a zsidó népet. De nem csak őket, hanem mindazokat, akik a hit révén csatlakozunk hozzájuk, mint keresztények Jézust mint Mestert, mint Tanítót követve. Istent, mint ő bemutatta, hogy mindannyiunk Atyja, ahogy tanított is bennünket imádkozni hozzá, ahogyan megszólítjuk: Mi Atyánk!

Ebben a történetben azonban mindig van egy olyan bökkenő, amit a mai evangéliumi részletből is kihallhatunk, hogy az Istentől alkotott társadalom, ugyanúgy mint Jézus idejében, ugyanúgy mint már korábban is és ma is megjelenik egy olyan torzulás, amely alapjaiban akadályozza meg az ügyet. Ez pedig a képmutatás. A képmutatás a legnagyobb rákfenéje volt már akkor is Isten népénél. Az előkelők ill. vezetők vagyis a farizeusok és írástudók, Isten ügyében szorgoskodva szinte akaratlanul is letérnek az útról. Ahogy Jézus beszél róluk: „Mózes székében ülne, ezért amit mondanak tartsátok meg, de tetteikben ne kövessétek őket!” Nem vitatja el tőlük a feladatukat, hiszen Mózes székében ülnek, mindig kell hogy Mózes székében üljenek emberek! Vagyis mindig kell, hogy valaki átadja a tradiciót, aki tovább adja a hagyományt. Minden szülő és nagyszülő bizonyos értelemben Mózes székében ül, hiszen a gyerekeiknek átadják a kultúrát, a nyelvet a viselkedési formákat, bizonyos meggyőződést, s valamilyen hitet! Érdemes megvizsgálni, hogy ezeket milyen módon sikerült átadni, kinek-kinek! Ki mit akar átadni, továbbadni a jövő generációjának. Előbb utóbb mindenki úgymond Mózes székébe ül. Ha bárhol is tekintéllyel akarunk valamit tovább adni, ill. hitről, erkölcsről megnyilatkozik, máris Mózes székében találjuk magunkat. Mózes széke tehát azt jelenti így ránk nézve, hogy aki csak vallásosnak tartja magát, az mind beleül Mózes székébe, s nagyon könnyen előjogokat kovácsol belőle! Ez elkerülhetetlen! Ezért kéri Jézus a tanítványait, hogy óvakodjanak a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól, óvakodjanak minden megkülönböztető jelzéstől (imaszíj szélessége, ruhabojt nagysága, első helyek, köszöntések, hogyan szólíttatják magukat).

Szóval aki tényleg a megváltást keresi, Istennel akar élni, annak tudatosan szembe kell menni a vallásosságból fakadó kísértéssel. Ezért alapkövetelmény Isten országához az alázat, az önmagunk megalázása, a kereszt, a szenvedés, kitaszítottság, az üldöztetés és a halál tudatos beépítése a vallásos életünkbe. Aki ezeket ki akarja hagyni az Istennel való kapcsolatából, az pórul jár, s nem fogja érteni Istent, s értelmetlenül fog szenvedni. A vallásosságnak bizonyos értelemben azért sincs keletje, mert a felnövekvő generációk nagy része nem látja, hogy vallás segítene. Szokásokat, külsőségeket látnak gyakran a vallásunkból. S ha csak ezeket akarjuk a nyakukba akasztani, hogy így vagy úgy kell csinálni a szokásokat, akkor persze, hogy torz módon ülünk Mózes székébe, s eltorzultakká válunk.

Egy kiút van ebből: aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják! Az alázat gyakorlása tesz bennünket képessé, hogy Isten országát jól építsük. Az alázat Isten országának kötőanyaga!

 Vasárnapról vasárnapra összefüggenek az evangéliumi részletek, amelyek felhangzanak templomainkban. Jézus felrója a vezetőknek, hogy képmutatók és nem teljesítik az igazságot. Ezt gyakran megteszik az emberek is a történelemben, hiszen a vezető emberek gyakran elégedetlenséget váltanak ki. Aki hatalomhoz jut, annak több a kísértése is. Alattomos szándékkal akarják Jézust tőrbe csalni. Először is ahogy hallottuk a múlt vasárnap, elküldték tanítványaikat a Heródes pártiakkal, hogy megkérdezzék, szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad. Úgymond kölcsön kenyér visszajár: ha már megpróbál bennünket lejáratni a nép előtt ez a Mester, majd móresre tanítjuk mi. Mi az, hogy kifog rajtunk, majd összefogunk ellene, vagyunk annyira dörzsöltek. De hát Jézus jól megválaszolta, hogy adják meg Istennek is azt ami az Istené, s ezzel elhordták magukat. Erre egy másik vezető csoportosulás próbálkozott nála, a szadduceusok, akik a házasság és a feltámadás problémás kérdésével akarták lejáratni: a feltámadáskor kié lesz az az asszony, akinek 7 férje volt. Jézus ezt is megválaszolja.

Így jutunk el a mai evangéliumi részlethez, ugyanis a farizeusok, amikor megtudták, hogy a szadduceusokat elhallgattatta, aminek valamelyest örültek is, mert hát a feltámadás kérdésében ők sem tudtak dűlőre jutni. Ugyanakkor mégis csak folytatják az áskálódást, s az egyik törvénytudó próbára akarja tenni. Megkérdezi tőle, hogy mi a legfontosabb a parancsokban.

A kérdés gyerekesnek tűnhet, ugyanis, ha elhallgattatta a provokáló Heródes pártiakat, a liberális szadduceusokat, ne tudná, hogy a 10 parancsolat 1. helyén mi is áll? Nem kioktatóan, nem indulatosan, hanem igazán ő mutatkozik meg a törvénytudónak és igazi tanítónak, mert ez is egy alkalom arra, hogy tanítson. Szokták mondani: a kérdező diák a jó diák, ill. tanítvány. Jézus is készséggel magyarázza meg neki azt, amit különben naponta 7szer mond el a törvénytudó: „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből!”

De mivel Jézus is tudja, hogy a törvénytudók és a farizeusok is csak üres frázisként mondogatják, mindjárt értelmezi is, hogy a második helyen álló parancsolat hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” S hogy ezen a kettőn nyugszik minden egyéb törvény és prófétai tanítás.

Egyesek azt az irritáló kérdést teszik fel, hogy hogyan kell szeretnem az embertársamat, amikor magamat nem szeretem. Igen irritáló, mert sokszor, egyre gyakrabban fordul elő, hogy emberek megundorodnak maguktól, nem szeretik saját magukat és önpusztító módon élnek, s gondolkodnak. Ilyenkor durcásan felmentik magukat szeretetlenség vádja alól. Ugyanis így teljesíti a parancs második részét: nem szereti vagyis csak annyira szereti felebarátját, mint saját magát, vagyis utálja. Sajnos ez már beteges állapot, s kifordítja Jézus szavait.

Jézus amikor azt mondja, hogy felebarátunkat úgy mint saját magunkat, akkor arra gondolhatott, hogy úgy gondoskodjunk, úgy féltsük, úgy tápláljuk a másikat, mint ahogy saját magunkat. Még a nincstelen alkoholista hajléktalannak is van önérzete, amit óv, van neki büszkesége, hogy ő nem része a társadalomnak. Mindenkinek van érzékeny pontja, amiért harapni képes, ami kihozza a sodrából, s ezt megbecsüli, félti, megvédi magát, mert szereti önmagát.

S ha a másik embert, ilyen módon féltenénk, szeretnénk, akkor teljesítenénk a szeretet parancsának második felét! Az elsőről nem is beszélve. A második parancson tudjuk lemérni, hogyan is állunk az elsővel.

Bár Jézus bizonyára az egyszerű önszeretetünkre, önzésünkre gondolt, mivel általában az emberek szeretik magukat, azért gondolni szoktunk magunkra is – minden szentnek maga felé hajlik azért a keze – szól a mondás is...

A másik, vagyis az első parancsolat, hogy Istent teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből szeretni szintén elérhetetlen parancsolat. Már maga a Biblia is hangsúlyozza, hogy az ember szíve csalárd. A bűn következtében az értelmünk elhomályosodott, az akaratunk meggyengült. Éppen ennek az elhomályosult és meggyengült embernek van szüksége, hogy visszataláljon az eredethez, a forráshoz. Ez a parancsolat lényege, hogy ne vesszünk el örökre.

Hányszor kiált az ember jobb társadalomért, megbecsülésért, szeretetért... hiszen állandóan érnek bennünket próbatételek, s nem egyszer alattomos szándékoknak érezzük kitéve magunkat.

Mi hiszünk ebben a parancsolatban, hiszünk abban, hogy ez az út jó irányt vesz, hiszünk abban, hogy Jézus megmutatta a kijáratot a képmutatásból, a reménytelen és értelmetlen versengésekből, a káoszból, a bűnből.

Engedjük be ezt a szeretetet a szívünkbe. Isten ingyenes irgalmát azzal, hogy őszintén kimondjuk neki: Könyörülj rajtunk Urunk, könyörülj rajtunk!

Gyakran előfordul, hogy találkozom olyan emberekkel, akik rácsodálkoznak arra, hogy pap vagyok. Ilyenkor sokféle kérdés kezd megfogalmazódni az emberek gondolataiban, elkezdenek kutakodni érzéseikben, hogy is áll akkor a dolog. A kérdések egyike persze a papi nőtlenségre vonatkozik, de inkább úgy szeretném ezt bemutatni, mint valami értetlen kérdezősködést, mivel nem csak papok tapasztalhatják meg a kérdezősködést, hanem mindaz, aki igazán komolyan akarja venni a hitét és aszerint él! Ez a kérdés pedig abban ragadható meg, hogy „akkor most Te nem teszel ilyen vagy olyan dolgokat?” Nem eszel húst pénteken? Vasárnap eljársz misére? Szoktál gyónni a papnak? Imádkozol? Nem káromkodsz? Nem csalsz? - és persze jó kérdés, hogy ezekre hogyan is felelünk!!! Mert hát árgus szemekkel kutakodnak az emberek ilyenkor, hogy tényleg igen-e a válaszunk. Nagyon figyelnek arra, hogy hol is követünk el hibákat, mennyire vagyunk feddhetetlenek, erkölcsileg tiszták. Mert leginkább amikor így figyelnek bennünket, valójában tesztelni akarnak, hogy megbízható-e az Isten, ill. a vallás, a hit.

De nem csak ilyen jellegű vizsgálódásnak vagyunk kitéve. Ugyanis ezek nagyon könnyen átváltanak gonosz és irigy meg bántó kérdezősködésre, mint ahogy tették azt Jézussal a farizeusok tanítványai és a Heródes pártiak: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem?” A gonoszkodás ott rejtőzik az ember lelkében és ki akarja kezdeni az igazat, a jót, a békéset. Vannak olyan kérdések, amelyeket úgy tesznek fel, amelyekre bárhogy válaszolunk rosszul jövünk ki belőlük. Mint ez a kérdés: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy sem?!” Ha Jézus azt mondja, hogy szabad, akkor a azért lesz vádolhatóvá. Ha azt mondja nem, akkor azért fogják vádolni! A kérdésfeltevők jól tudják, hogy ez csapda, s Jézus is azonnal ráeszmél! De valamennyien megérthetjük a kérdés csapda jellegét, ha tudjuk mit jelent adót fizetni a császárnak, ill. mit jelent nem fizetni. A zsidó nép nagyon öntudatos nép volt már akkor is. Jézus korában a római birodalom császárának fennhatósága alatt volt Jézus szülőföldje. A rómaiak irányították szinte az egész világot. Ezért az irányításért adót szedtek be minden néptől. De hát minden állam, minden közösség adót szed be, s ezt elvileg természetesnek is lehet vagy kell tartani. De mivel a zsidó nép önmagát Isten választott népének tartotta, persze, hogy felette érezte magát minden más népnél, s leginkább a római uralomtól szeretett volna szabadulni. Ezért is vártak sokan olyan szabadítót, amely politikai megváltó lesz. Ma is így van: sokan politikai megváltást szeretnének: jólétet, szabadságot, jó fizetést, jó munkahelyet, jó rendszert. Minden rendszer megadóztatja az ember. Nincs olyan rendszer, ami nem kér valamit, valamilyen adót, ellenszolgáltatást. Ezt jól tudták akkor is. Ha Jézus azt mondja: nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor azonnal feljelenthető, mint a rendszer ellensége, s mivel emberek sokasága követi, rossz hatással lesz rájuk, lázadásba, rendbontásba fog torkollni, s mint terroristát elő kell állítani és ki kell iktatni! Nagyon egyszerű a képlet. Ha pedig azt mondja, igenis kell fizetni adót a császárnak, akkor a saját népe fordul ellene, s hazaárulónak fogják tartani a népből igencsak sokan, akik lázadoztak a római iga ellen. A vámosok és bűnösök sorsára juttatják akkor Jézust, vagyis a megvetettek közé. Így is és úgy is elveszíti a tekintélyét. Mindegy, hogy igennel, vagy nemmel válaszol!

Jézus azonban sohasem riad vissza a kérdésektől, s ebben is példát hagy nekünk, ugyanis Isten országában hisz, az Atyával való bensőséges kapcsolatából olyan magabiztosságra tesz szert, hogy mindig meg tud felelni a kérdezősködésnek. A kérdezősködés csapdát akar állítani, meg akarja fogni, mondjuk úgy is, hogy be akarja húzni a csőbe. Csőbe húzni valakit azt jelenti, hogy csapdába ejteni, elvenni a szabadságát, kiszolgáltatottá tenni, ellehetetlenített állapotba taszítani. Így likvidálható vagy éppen uralható! Az Isten országa, vagyis a Szentlélek uralma azonban olyan rendszer, amelyet nem lehet csőbe húzni. Olyan mindenen felül kerekedő rendszer, világ, mondhatni hatalom, amely minden emberi taktikát, minden földi kelepcét képes szétfeszíteni. Jézus ezt nem csak hiszi, hanem éli is. Az ő világa ez a rendszer. Aki újat húz vele belebukik, lelepleződik álnoksága, nem azért mert ő az okosabb és versenyre akar kelni az emberrel, hanem azért mert ilyen a természete. Nem legyőzni akarja az embert, hanem felemelni! Pont ezért inkább követni érdemes. Követni azt a hitet, amit ő él! Bízni abban, hogy Isten ország minden fölött áll, s ha azt keresem, akkor nem fogok elveszni, nem lehet igazából lenyomni. Jézus hitével még ha szenvedni, megalázottnak lenn, vagy ha meg is kell halni, ez mind inkább megdicsőülés, nem pedig szégyen. Szégyen az amikor valaki lelepleződik: nem is az, aminek évekig mutatta magát. Szégyen lesz az, amikor kiderül, hogy Istenhez nem sok köze volt mindannak, amit a saját taktikájának, hiúságának hódolva épített itt a földön.

Szégyelljék magukat inkább a képmutatók! Ezt mutatja be a mai történet. Jézus közelében éppen ezért biztonságban érezhetjük magunkat, nincs mitől félni, mert ő így vált meg. Belülről a lelkünk érzékenységéből, szomjúságából. Így adva meg az Istennek, ami az Istené, utána pedig helyes magatartásból fakadóan meg tudjuk adni a világnak, ami a világé és a császárnak ami a császáré. A bensőnk, a szívünk Istené, az Isten képe van belevésve, ezt, mint adót csakis neki adhatjuk. Tegyük bátran, bizalommal!

 Az elmúlt hetekben a szőlőmunkásokról szóló példabeszédeket hallhattuk a vasárnapi szentmiséken. Fokozatosan rajzolódott ki az a Dráma amiért Isten Fia eljött a világba. A dráma mindig tragikus, de mégis megtisztító hatása van, a végén katarzis van.

Az egész még ott kezdődött egy hónapja, hogy az egyik szolga fojtogatni kezdte szolgatársát, mert tartozott neki néhány dénárral, miközben neki tízezret engedtek el! Aztán folytatódott azzal a példabeszéddel, amelyben a gazdát igazságtalannak akarják egyesek feltüntetni, mivel azt remélik, hogy többet kapnak mint amennyit megérdemelnek.

Két hete arról hallottunk, hogy aki ha nincs is kedve, de mégis kimegy a szőlőbe dolgozni apja kérésére, mégiscsak ő az, aki teljesíti apja akaratát, nem pedig az, aki szépen tud hízelegni. Továbbá, hogy a vámosok és utcanők megelőzik Isten országában a magukat rendesnek kikiáltó embereket.

A múlt héten pedig kicsúcsosodott a dráma, a szőlősgazda egyetlen fiát küldi el a szőlőmunkásokhoz, bízva abban, hogy a fiát csak megbecsülik. A szőlőmunkások pedig mintha erre vártak volna, megragadják a fiút, kidobják a szőlőből és megölik!

Végig azt láthatjuk, hogy olyan gazdáról van itt szó, aki mindent megtesz, hogy értésünkre juttassa szándékát, szeretetét, de valahogy mindig kettős a kimenetel, nagyon is kétesélyes. Ezért tragédiába torkollik az esemény, elkerülhetetlenül sodródik a végkifejlet a gyilkosságba. Ez Jézus drámája. Jézus végig látja ezt, s még az utolsó éjjel is vért izzadva tudatosan szembe megy ezzel, tudja mi vár rá, tudja, hogy az elkövetkező tragédiával történik a megtisztulás, a megváltás. Tudatosan szembe megy: „Nem ti veszitek el az életemet, hanem én adom oda, mert hatalmamban van, hogy odaadjam és hatalmamban van, hogy visszavegyem!” Hiába hadakozik Péter apostol, hogy ez nem történhet meg vele, Sátánnak, ill. sátáninak titulálja ezt a hozzáállást. Hiába hadakozik még az utolsó éjszaka Péter apostol a tőrével, amikor levágja az egyik szolga fülét! Jézus szelíden leinti Pétert, s meggyógyítja a sebzett ellenségét! Hiába hadakozunk valamennyien a szenvedés és a kereszt ellen, a kitaszítottság és a fájdalmak ellen, Jézus végbeviszi, belemegy, tudatosan! Követésre hív meg, hogy hittel merjünk a nyomába lépni, mert valójában egy lakomára megyünk!

A mai evangélium pont erről a menyegzőről, lakomáról számol be. A gazdának a fiát, akit kidobtak a szőlőből és ott megölték azzal a titkos szándékkal, hogy az övék lesz az öröksége, most ebben a példabeszédben mint a Király Fia tért vissza, akinek a mindenség Királya lakomát, lakodalmat tart! A gonosz szőlőmunkások által megölt fiú a vőlegény! Kozmikus ünnepség veszi kezdetét!

Még a mai példabeszédben is hallhattuk, hogy a király ismételten elküldi szolgáit, hogy jelezzék, készülőben van a menyegzős lakoma, még mindig van lehetőség részt venni rajta, benne, de ismételten vannak, akik elutasítók vele szemben. Értetlenül állunk az események előtt, mi lehet ez a konokság, mi lehet ez a megrögzött ellenséges érzület, hogy a meghívottak egyszerűen nem akarnak elmenni!

A mai példabeszéd, a királyi menyegzőről, immár az új szövetségről szól, az utolsó vacsorának a Húsvét utáni ünnepléséről! A példabeszédet értelmezhetjük úgy is, hogy immáron a feltámadás után vagyunk. A menyegző elkészült, a megváltás megtörtént, az Isten Fiát kivégezték, keresztre feszítették! Beteljesedett! - ahogy kimondja Jézus is a kereszten haldokolva.

A meghívottak közül sokan méltatlanokká váltak, nem akarták elfogadni, hogy erről szól az egész történet. Megjegyzi a szentírás, hogy megértették, hogy róluk beszél, de ahelyett, hogy belátásra jutottak volna, és bűnbánóan követték volna Jézust, inkább azt választották gőgjükben, amit a Sátán: önmaguk akaratában rekedtek, s kiesnek az Istennel való közösségből. Ott pedig sírás van és fogcsikorgatás.

Mivel a meghívottak nem voltak hajlandók részt venni a lakomán, a király mindenki máshoz küldi el szolgáit, hogy hívjanak meg bárkit. Mivel a választott nép amellett, hogy kidobta a szőlősgazda fiát a saját szőlőjéből, s ezt még tetézi azzal, hogy a dráma végkifejleténél az ünnepi lakománál, ahol lerántódik a lepel az egész eseményről, még arra sem hajlandók eljönni, akkor rájuk hagyja, a szabadságát nem fogja elvenni az embertől. Aki szabadon a külső sötétségre megy, erőszakkal nem fogja visszatartani. A szeretet a másik szabadságát mindig meghagyja! Különben nem Szeretet! Ez Isten mércéje!

Amikor ezt így szemléljük, akkor újra és újra ledöbbenünk Isten szeretetén, hogy mennyire kiszolgáltatja magát az embernek, hogy már szinte nevetségessé teszi magát értünk, s elcsodálkozunk azon, hogy mennyire értetlenek azok az emberek, akik nem mennek el a menyegzős lakomára. Ledöbbenünk másokon, pedig a történet rólunk is szól! Minden emberről. Senki sem tudja kivonni magát a történetből, mindig részesei vagyunk, talán leginkább akkor, amikor azt hisszük, hogy a jó oldalon állva konokul ragaszkodunk igazunkhoz, vagy csak némán hallgatunk, amikor nincs is rajtunk a menyegzős ruha! Amikor itt vagyunk, de a szívünkben egész más tervek szövődnek, amikor lefoglalnak bennünket saját taktikáink, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy kidobattunk a külső sötétségre, s netán még lázadunk is az ellen, hogy mivel érdemeltük meg a szenvedést!

A mennyegzős köntös az alázatos és megtört szív! Nincs más belépő erre a lakomára, aki mégis megpróbál beférkőzni, azt kidobják. Akik pedig ünnepelnek, azok vég nélkül ünnepelhetnek, mert a király soha el nem múló boldogságában részesíti az ő népét!

Ezt a példabeszédet sokszor alkalmazták a választott nép és a pogányok közötti viszonyra, egyik testvére a zsidók, akik igent mondanak, de nem teszik meg és a pogányok, mint a másik testvér, akik nemet mondtak, s mégis megteszik. A zsidók és a pogányok ugyanannak az Istennek az Atyának a gyermekei.

 Van egy régi, ókori mondás: „Mondd meg milyennek látod Istenedet, s megmondom ki vagy!

Mi az Isten képére teremtetett emberek hajlamosak vagyunk tetejére állítani a dolgokat, és Istent a saját képünkre formálni, s így hamis istenné alakítani az Istent. Az ókorban, a régi görögök, s ugyanígy az ókori rómaiak, akik merőben meghatározzák mind a mai napig a kultúránkat, tudományainkat, a jogrendszerünket, modhatni az egész világszemléletünket, sokféle mesét találtak ki az istenekről. Sok istenben hittek, s ezeket ma már csak filmekből, mesékből, s persze történelmi tanulmányainkból ismerjük. Szóval meséket történeteket mondtak el az istenekről, amelyek valójában saját magukról, az emberek életéről regéltek: háborúkról, veszekedésekről, házasságról, szerelemről, megcsalásról, mások nyomorgatásáról. Gyakran úgy jellemezték az istenek és az emberek kapcsolatát, ami nem egészen kedvez az embereknek. Úgy tartották, hogy az istenek irigyek az emberekre, a szerelmükre, a boldogságukra és emiatt intézik úgy a világ dolgait, hogy abban legyen szenvedés, hogy azért az embernek ne legyen jó! - a mai témánk az irigység.

Az ógörögök a mitológiáikkal végső soron saját magukról meséltek: az ember lelkében lévő erőket: a jóságot, a gonoszságot, a vágyakat mitikus mesékkel mondták el, amelyeket mind a mai napig tanulmányoznak kultúr- és vallástörténészek, antropológusok, pszichológusok.

A múlt vasárnapi evangéliumban azt hallottuk, hogy a szolga, akinek elengedték a rengeteg tartozását, fojtogatni kezdte szolgatársát, hogy adja meg neki azt amivel tartozik, azt a pár dénárt. A saját igazságát szajkózta, s ez lett a veszte, mert igazságtalan volt: nem irgalmazott társának!

Hasonló módon a mai példázat is a bennünk lévő elferdült igazságérzetet próbálja felszínre hozni, hogy tudatosuljon: az ember rossz szemmel nézi, hogy Isten jó!

Persze jó néhányan tiltakozhatunk most, hogy én nem is nézem rossz szemmel, hogy Isten jó! Isten ments! Pedig bizonyára előfordul, hogy nemtetszésünknek adunk hangot, amikor azt látjuk, hogy a gonosz és rossz ember sokszorta jobban él, mint mi. S még, ha kérkedik, akkor még dühbe is gurulunk, netán átkozódunk is.

Gyakran a szülők bajba is vannak, hogyan legyenek igazságosak, amikor gyerekeik között akarnak igazságosan szétosztani valamit, vagy amikor hagyatéki tárgyalásra mennek az örökösök felmerül az igazságosság komoly kérdése. Olyannyira meg tudunk sértődni, hogy hallani sem akarunk arról, hogy esetleg másképp is lehetne.

De másban is előfordul: ha valaki okosabb, szebb, tehetségesebb, szerencsésebb, sikeresebb, vagy az életében úgy néz ki kevesebb szenvedést kap, sőt ha úgy véljük, hogy a kegyelem az osztályrésze, már nyugtalankodunk. Ezt a nyugtalanságot nevezhetnénk irigységnek. Már kisgyerekek, elsőáldozók lelki tükrében jó, ha ott van a kérdés: tudtam-e örülni mások sikerének, vagy rossz szemmel néztem, hogy neki jó?!

Az irigység olyan bennünk, mint a búvó patak, csak alkalmanként jön elő, különben nem is tudjuk, hogy irigyek vagyunk. Az irigység is a hamis igazságérzetünk miatt van bennünk, s a kárörömmel mérgezi lelkünket, a kapcsolatainkat, és ezzel együtt Istenhez fűződő bizalmunkat. Amikor irigyek vagyunk, úgy érezzük, hogy jogos a sértődöttségünk, mint a tékozló fiú bátyja, aki felrója apjának, hogy örül és lakomát rendez az elveszett fia megérkezésének, hazajöttének örömére. S az is kiderül, hogy ez az irigység az apjával való kapcsolatot, a bizalmat mérgezi: lám ez a te fiad!!

Hasonló a mi viselkedésünk is, amikor sajnáljuk a másiktól a jót, főleg attól, akit nem szeretünk eléggé. Magatartásunk éppen ezt mondja Isten felé: „Lám ez a te fiad!” Főleg, ha nagy volt a szája, az arca.

Volt, hogy hittanórán az a kérdés merült fel: miért van az Isten? Az egyik válasz a gyerekek részéről az volt: „Azért, hogy segítsen!” Ez a válasz nagyon igaz, de veszélyes is, mert van olyan kérés, amit nem hallgat meg, amiben nem segít: mégpedig a búvópatakként elrejtőzött irigy vágyaink beteljesítésében: ezek azok amelyek úgy kezdődnek pl. hogy ha én megnyerném az ötöst...,vagy ha nekem olyan tisztségem lenne...

Isten fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, esőt ad igaznak és bűnösnek egyaránt, s még erre is olykor azt mondjuk, hogy nem igazságos. Ebből fakad az a prófétai válasz, hogy az én útjaim nem a ti útjaitok, az én igazságom nem a ti igazságotok. Valójában az ember irigy, nem pedig az Isten, mint ahogy azt az ókori görögök gondolták! Vagyis vigyázni kell, hogy ne járjunk úgy, mint az ókoriak, hogy Istent vádoljuk azokkal a dolgokkal, amelyek búvópatakként bennünk vannak. Isten végtelen szeretetét a kereszten mutatja meg, s felszínre hozza sok szívnek titkos gondolatait – ahogy Simeon mondta Máriának.

Jézus irgalmas magatartásából, ismerhetjük meg milyen az Isten, s ez akkor is így van, ha a mi tapasztalatunk pillanatnyilag olyan, mint azok akik a nap terhét viselték, és többet vártak jutalomként, mint azok, akik egész nap szinte nem csináltak semmit!

A hit arra hív, hogy ne a magunk rossz tapasztalataira formáljuk az Istent, hanem fordítva: Jézus magatartására figyeljünk állandóan, hogy a rossz élményeinket felvállalva, a hiteltelen emberek jó sorsát látva, ne Istent hibáztassuk, hanem vállalva saját keresztünket és a megígért jutalomra, arra az egy dénárra figyeljünk, amely maga az Isten országa!

 Gyerekek szoktak csúfolódni: „úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett”, pedig a gyerekek igazán együtt érzők tudnak lenni, mégis kárörvendő, amikor kárt szenved olyan társuk, aki sértő módon viselkedik, vagy egyáltalán sértő a magatartása.

Felnőttek is tudunk nagyon is kárörvendők lenni: megkapta, megérdemelte, úgy kellett neki! Az igazságérzetünk és a sértődöttség mondatja ezt velünk. Mivel a világ tele van hazugságokkal, félrevezetésekkel, megcsalásokkal, természetes, hogy vágyakozunk az igazságra, még akkor is, ha mi magunk sem vagyunk feddhetetlenek. Az igazságkeresés, vagy gyakrabban inkább az igazunk keresése a természetünkhöz tartozik. Különben is az emberi szellem, az emberi értelem, az ész csakis igazsággal lakik jól. Mint ahogy a gyomrunk hússal és kenyérrel, szemünk a szép látvánnyal, a tüdőnk friss levegővel. Tehát az igazság is egy táplálék, és mondja is mindenki a magáét. S ha a politikára, vagy a közéletre, gazdasági életre gondolunk, még el is megy a kedvünk... olyan szomorú a valóság és fáj az igazságtalanság... De kinek nincs valamicske adóssága, kinek nincs valami vaj a füle mögött? Hát erről szólt Jézus példabeszéde. A száz dénár amivel a szolga tartozik szolgatársának, csekélység!

Az igazságérzetünk azonban mégis eltorzul, mert nagyon könnyen befészkelődik a káröröm. Óvatlan pillanatban, nesztelenül átjárja az ember lelkét, miközben szajkózza az igazságot. Ha valamit nem kaptam meg, ami járt volna, s ezt a jogosultságomat, ha nem tudom elengedni, nem tudok megbocsátani, akkor romboló jogosultsággá alakít. Az igazságérzetem megfertőződik az irigységgel, kárörömmel, sőt bosszúval. Így az igazság megátkoz, megéget és fejbe vág. Becsavarja az embert és közben továbbra is, folytonosan az igazságot osztja. Az igazság így a pokolra visz. Igazság, ahogy mondta valaki a pokolban van, mert a bűn igazságos következménye a POKOL. Istennél IRGALOM van.

Jézus példázatából a király szolgája, aki nagyon sokkal tartozott a királynak, olyan sokkal, hogy annyi pénzt lehetetlen volt visszafizetnie, valójában azért jut pokolra, mert a saját igazságát hangoztatta, fojtogatva szolgatársát. S az, hogy a király legyen türelemmel iránta, mindent kifizet, úgy néz ki csak álca volt, kamu rinyálás. Mégis megkönyörült a király rajta, s még adósságát is elengedte. Szolgatársával való viselkedése pedig ellenérzést vált ki belőlünk. Igazságérzete, igazságkövetelése úgy tűnik nem jogos, a király tömlöcbe veti! Az igazságot szajkózta, követelte a tartozást, s meg is kapta, mert nem volt irgalmas!

Egy szerzetes szónok, amikor elment prédikálni, úgy kezdte mondanivalóját, hogy először imádkozzák el a Miatyánkot. Amikor odaértek a Miatyánkban arra a helyre, hogy „...bocsásd meg a mi vétkeinket”, hirtelen felkiáltott, hogy álljanak meg, ne merjék tovább mondani, mert átkot hoznak saját magukra! Mert mit is jelent: amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Mi is lenne velünk, ha annyira bocsát meg Isten, mint mi annak, aki megsértett bennünket?

Jézus nem mond újat, hanem megerősíti az ősi tanítást: „aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj a halálodra és tartsd meg a parancsokat” - hallottunk a mai olvasmányban.

Mi az igazság? Teszi fel a kérdést Pilátus. De valamennyien feltesszük ezt a kérdést. Ki gyakrabban, ki ritkábban, de feltesszük. Egyik tanárom, filozófia órán ezt a kérdést feszegetve nagyon egyszerű választ adott a kérdésre: az igazság az, ami megfelel a valóságnak. A valóság pedig, ha megnézzük, nagyon gyakran kegyetlen, könyörtelen. Ezért kell a könyörület, az irgalom.

Szűz Máriát ünnepli az Egyház a napokban. Csütörtökön Kisboldogasszony volt, holnap pedig Mária neve napja. Ő az irgalom anyja, mert Jézus az irgalom, a könyörület. Isten legfontosabb arcvonása a könyörület. Nem csak hétszer, hanem hetvenszer hétszer könyörület!

Az irgalom gyakorlása segít át bennünket a bűn, a gyűlölködés és harag tengerén. Csak az irgalom képes arra, hogy a sebzett igazságérzetet el tudjuk engedni. Az evangélium lényege, hogy Isten, a mennyei Atya a bűneink, hibáink, gyengeségeink ellenére is szeret minket. De ezt, ha valaki nem fogadja el, nem hiszi el, s nem indul el az irgalom útján, akkor belevész, megfullad a saját levében, saját igazságában.

Mária nevének másik értelme, a tengernek csillaga. A tengerészek a csillagok állásán keresztül tájékozódtak. Mária alázata és nyitottsága Istenre és emberre, és nevének jelentése mint irgalom anyja és tengernek csillaga segítség lehet a kiút felé.

Ha az irgalmat tartjuk magunk előtt, akkor előbb leszünk igazságosak is, mégpedig káröröm nélkül. S így megtapasztalhatjuk, hogy nincs igaza annak a mondásnak, hogy a legszebb öröm a káröröm. Az irgalmasság öröme szebb és inkább megfelel a Végső Valóságnak.

 Amit most az imént hallottunk az evangéliumban, egy olyan utasítás, olyan eljárás amely az első tanítványok életében fontosnak bizonyult, ugyanis már az első közösségek olyan problémákkal küszködtek, amely valamennyiünk életét érinti. Érinti az ember családját, munkahelyét, szomszédságot, a rokonságot, szinte bármilyen csoportosulást, közösséget.

Nekem személy szerint is egyik legnagyobb vágyam Isten országára, azért várom Isten országának elérkezését, mert ott megszűnik a sértés és a sértődöttség. Hányszor van, hogy megsértenek bennünket, s nem is tudjuk, hogy mi hányszor sértjük meg a másikat, legtöbbször észre sem vesszük, s a szálkát akarjuk kiszedni mások szeméből, miközben a saját szemünkből hatalmas gerenda áll ki.

A sebzett emberi természetünkből fakadóan félünk az őszinteségtől, mert a másik, s nem egyszer épp a legközelebbi, félreérti és megsértődik. Feltárjuk gyengeségünket, s a másik tapintatlan, s felsérti a sebeinket, vagy épp támadási felületet biztosítunk számára. S hát hol támadjuk a másikat? Persze, hogy ahol a legérzékenyebb, mert hát le kell szerelni, le kell állítani, meg akarjuk védeni magunkat. Az ember meg akarja menteni önmagát, de pont ezen az úton veszíti el, hiszen tönkreteszi a kapcsolatot, pont azt ami a megmentésére szolgál. Ha meg nem bocsátotok szívből egymásnak, nem juttok be Isten országába. Lehetetlen. Aki meri Jézusért, az ő ügyéért elveszíteni önmagát, aki készen áll arra, hogy önmagát feláldozva ne üssön vissza, az megmenti magát az örök életre. Ez olyan nyitottságot kíván, olyan magatartást, amit Jézus élt. Bántották is, s a végén jól elbántak vele. Ő pedig hagyta. A sebzett ember, aki védi magát, ezt gyakorta értelmetlennek tartja, sőt lázad ellene. Szinte képtelen hagyni, hogy mások bántsák. Még Jézus is, amikor bántani készültek, azt mondta: nehogy azt higgyétek, hogy ti veszitek el az életemet, nem, hanem én adom oda, s vissza is veszem. Őszintén tárta fel Isten világát a saját személyén, életén keresztül. Ezt mondja egyik apostolnak, Fülöpnek: Aki engem lát, az látja az Atyát is.

Mi félünk az őszinteségtől. Hányszor hallani, hogy emberek bocsánatot kérnek az őszinteségért, amikor őszinte személyes dolgot mondanak el életükből. Pedig pont erre van szükségünk, erre érzékenyek a többiek is. Annyira értéktelenek lettek a szavak, a rengeteg beszéd és információ hallatán, hogy ki vagyunk hegyeződve az őszinte beszédre, őszinte megnyilvánulásokra. Különben is csak akkor vagyunk boldogok, ha van esélyünk szabadon élni egy közösségben, családban, ahol őszinte érzéseink szabad teret kapnak, s nincs mit rejtegetni, s nem kell félni attól, hogy bántanak.

Sajnos ez a vágyunk, hogy egy igazi közösség igazi tagjaivá legyünk, nem könnyű feladat. Mindenekelőtt ott vannak a többiek, akiket nem tudunk megváltoztatni. Mert hát mi mást akarnánk első körben, mint hogy a másik változzon meg. Nincs semmi jogunk valakit is megváltoztatni azon a címen, hogy én érezzem jól magamat.

Nagyon nagy erőfeszítésbe kerül minden generációnak, hogy megtalálja helyét a társadalomban, az életében: szakmája legyen, munkája, becsülete, tekintélye, jó hírneve és még emellett boldog is legyen, ne legyen haragosa, de a jogai is érvényesüljenek. Az ember a végletekbe sodródik: vagy elnyomást szenved, vagy ő nyom el másokat. Nem egyszer mindkettőben van egyszerre: kisebbrendűségi érzései vannak vagy uralkodó és öndicsérő nagyzásai. Vagyis megsért valakit, vagy őt sértik. Olyannyira belénk tud ez ivódni, hogy már észre sem vesszük, olyannyira bennünk van, hiszen felmenőinktől az anyatejjel és az anyanyelvvel átvesszük ezeket a sebzettségeket is. Eleve egy kis közösségben növünk fel, mint az élővilágban kialakulnak a rangsorok: aki erősebb személyiség, vagy aki gazdagabb elnyomja a másikat: nem véletlen, hogy mint a kutyáknál, farkasoknál kialakul a rangsor, az emberben is benne van, figyel arra, hogy ki legyen a falkavezér. A latin mondás is innen ered: az ember embernek farkasa.

Először is akik elnyomást szenvednek azok szeretnének változtatni. Jézus is elsősorban a szegényekhez és az elnyomottakhoz szól. Tanítványai is amikor versengenek egymással, kisgyereket állít közéjük. Különben az elnyomók sem boldogok, mert magukra maradnak.

Isten országa mit Jézus tanít, amit az Atya akar, az a barátsággal, sőt a szerelemmel fejezhető ki, ahhoz hasonlít, ugyanis mind a szerelemben, mind a barátságban azon vagyunk, hogy a másiknak a szolgái akarunk lenni. Ezért az embernek egy kissé félkegyelművé kell válnia – persze azok szemében, aki a farkasok szemével nézik a világot. Jézus nem véletlenül a bárány, Isten Báránya, ezzel veszi el a bűnt. Szelíd, szolgáló szeretettel.

Isten uralma fordítottja a világnak: nem üt vissza, nem érezteti hatalmát, nem kegyetlenkedik, hanem szelíd szolgáló szeretettel vigasztalja meg az ember szívét. Ez tesz bennünket is báránnyá, mert hát farkasok vagyunk, környezetünk, közösségünk elő tudja hozni belőlünk a farkast: a dühöt, a türelmetlenséget, a keserűséget amiből tehetetlenül támadunk nem egyszer a másik gyenge pontjára, szíve sebzettségére.

Kérjük Istent, hogy Lelkét árassza szívünkbe, ahol farkasordító hideg uralkodik. Kérjük tőle a megtérést, a belátást, hogy szívünkben felfedezzük a farkasokat, s hogy nemet tudjuk rájuk mondani, hadd legyünk mi is bárányok...

Az egyik családban nagy tiszteletnek örvendtek a távol-keleti tárgyak. A legértékesebb egy kis kínai váza volt. Mindig büszkén mutogatták vendégeiknek, nagy óvatossággal takarították, vigyáztak csillogó fényére. Amikor szülinapi buli volt, akkor szépen elcsomagolták, nehogy valami baja essen. Az egyik alkalommal a család legfiatalabb sarja, max. két éves lehetett, ott ólálkodott a váza körül, s egyszer csak a szülők a konyhából egy furcsa sikoltásra berohantak a szobába, s rémületükre mit láttak? Hát a kisgyerek keze beleszorult a vázába. Sírt, hogy nem tudja kivenni kezét. Apukája próbálta segíteni, az anyuka nyugtatgatta: ha egyszer bement, ki is kell onnan jönnie. De hát a család féltett kincse a váza!! Mit volt mit tenni, hát szét kellett törni, mégsem nőhet fel a gyerek egy vázával a kezén, akármilyen értékes is az a váza. S amikor széttörték, hát a gyerek keze ökölben szorong. Szóval ezért nem tudta kihúzni, s mindannyiuk nagy kíváncsiságtól hajtva odahajolnak mi lehet a markában, s volt mit látni: egy egyforintost szorongatott. Közben egyre csak azt szipogta, hogy ez övé, s megértést követelt a körülötte álló családtagoktól, akikben a düh mint örvény kavarodott lefelé és lefelé az elfojtásba. A kis kínai vázát egy forintért törték össze. Elszomorító történet, de mit tanulhatunk belőle?

Gyakran vagyunk olyanok mint a kisgyerek, akinek megtetszett a csillogó egyforintos, és azt akarta minden áron, nem ismerve és nem értve szülei aggódását, sem szomorúságát azért a kis vázáért. A kisgyermek nem tudja, nem tudhatta felfogni, hogy az a váza, amit úgymond egy forintért összetörtek, több százezer egyforintost ér. Mi sem értjük, hogy mi az a szentháromság, hanem a csillogó egyforintosainkat akarjuk magunkénak tudni. Mindaz egyforintos, amihez ragaszkodunk, amit nem tudunk elengedni: legyen az anyagi érték, szokás, egészség, valamilyen meggyőződés, vagy csak egyszerűen az, hogy mit fognak szólni mások. S nem egyszer akár Istennel is szembefordulunk, csakhogy megtartsuk az egyforintosunkat, s megértést követelünk, mint a kisgyerek. S ez még nem elég, tetézi is az ember azzal, hogy követeli azt, hogy neki joga van ahhoz, hogy jobban tetsszen egy egyforintos, mint egy kínai váza.

Ilyen értelemben az ember nagyon nehezen tanul. Mint a gyerekek, ugye nem sokat hallani manapság valakitől, hogy szeret tanulni. S ha valaki szeret is, az egyre inkább szégyen, azt majdhogynem kiközösítik, vagy nem egyszer tagadni kényszerül. Szóval nehezen tanulunk, pedig Isten egyfolytában tanítani szeretne bennünket. Persze nem matekra, vagy nyelvtanra, hanem, hogy őt tanuljuk meg, ismerjük meg. Mondja is a prófétáján keresztül: Isten nem áldozatokat akar látni, hanem istenismeretet. Nem más kell neki, csak az, hogy ismerjük meg őt, tanuljuk meg őt, szokjuk meg őt. Segítségül hívhatunk más nyelveket is ennek megértéséhez. Németül a megismerni valakit azt jelenti, hogy (kennenlernen) tanulni képes, befogadni tud. Tehát megismerni Istent megtanulni, befogadni őt. Ugyanígy a horvátoknak a nauciti megtanulni szavuk megszokást, belenövést is jelent, szocializációt is jelent. Istent így megtanulni, Istenbe való belegyökerezést is jelenti. A példából a kisgyerekenek képesnek kell lennie arra, hogy befogadja az értékeket, vagyis úgy kell felnőnie, hogy értse: a kínai vázához képest az egyforintos nagyon, de nagyon csekély érték. S ha ezeket nem lesz képes jól megtanulni, akkor óriási problémákkal fog szembekerülni az élet különféle területein.

Ugyanígy, ha nem tudjuk megtanulni ki az Isten, akibe mintegy minden keresztvetéssel beöltözünk, vagyis az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe, ha nem tanuljuk meg, nem ismerjük meg, akkor eltévelyedünk az életben és a vallásosságban is, célt tévesztünk. Mint ahogy egy embert nem úgy ismerünk meg mint egy könyvet, filmet, hanem személyesen, mégpedig úgy, hogy kapcsolatba lépek vele, részt veszek az életében, különben nem lesz helyes tudásom róla, ugyanígy Isten életében is részt kell vegyek, ha tényleg megismerni akarom. Ha valaki imádkozik is rendszeresen és templomba is jár, de pl. haragot tart fenn évek óta embertársával, s úgy gondolja közben, hogy igazam van, jogos a haragom, s azért sem beszélek vele, vagy egyszerűen nem akar megbánni bizonyos dolgokat, akkor az ilyen nem sokat értett meg Istenből és az egyforintosát szorongató kisgyerekhez hasonlít. Így célt téveszt a templomba járás, mint ahogy célt tévesztett a kisgyerek is az egyforintoshoz való ragaszkodásával.

A cél: a Szentháromság. Jézus azt mondja: sok mondanivalóm van, de még nem tudjátok elviselni. Az apostolok is olyanok voltak nem egyszer, mint a kisgyerek az egyforintosával. De amikor a Szentlélek eljött és befogadták őt, akkor értették, onnantól sínen voltak. Ha nem fogadjuk be a Szentlelket, ha nem ugyanaz a Lélek, lelkület jár át bennünket, akkor célt tévesztünk. Mert a Lélek az, aki elvezet bennünket a teljes igazságra. A Szentlélek nélkül olyanok vagyunk mint a vonat sínek nélkül, elakadunk, s nem tudunk a cél felé haladni. De ha sínen vagyunk, akkor a száguldás is lehetséges.

De mégis mi is ez a cél, a Szentháromság életében való részvétel? Mit jelent igazán sínen lenni? Mit jelent az Isten Országa? Gyerekek szokták naivan kérdezni: mi lesz ott? Nem lesz unalmas, mit fogunk csinálni? Persze nem csak a gyerek kérdése ez, hanem az emberé, csak a gyerek bátrabban meri feltenni. Mintha félnénk attól, hogy olyan az isteni boldogság unalmas lenne, mert hát sok örömszerzés a bűn kategóriájába tartozik.

Biztos éreztük már, vagy legalábbis nagyon vágyunk arra, hogy valaki teljesen elfogadjon nagyon jó érzés olyan személlyel együtt lenni, aki teljesen elfogad, nem kritizál, még a gyengeségeinket is másképp látja mint mi, nincsenek hátsó gondolatai. Ilyen ember előtt felszabadult lehetek, nem kell szerepet játszanom, nem kell megjátszani magamat. Vajon az ilyen, teljesen elfogadott létállapot unalmas-e? Egy szerető szülő figyelmében a gyerek unatkozik-e? A szerelmes a szerelmes karjaiban unatkozik-e?

A Szentháromságban az Atya annyira, de annyira elfogadja a Fiút, és a Fiú is annyira elfogadja az Atyát, hogy ez az elfogadás is egy Élő Valaki, a Szentlélek. Az Isten országa ebben a teljes egymás elfogadásában való felhőtlen részvétel, vagyis a Szentlélekben való részvétel. Érthető, ha valaki haragszik, ha szívből ki nem engesztelődik, az nem juthat be oda, a haragban és más bűnökben való megátalkodottságban az ember nem tud mit kezdeni az elfogadással, mert az egyforintosát szorongatja és közben észre sem veszi, hogy zúzza össze a vázát. A Szentlélek nem tudja átjárni az ilyen ember lelkét, s így vakvágányra fut az élete.

Minden keresztvetésben és áldásban ott van: „... és a Szentlélek nevében” Sajnos, a Szentlélek mindig csak ilyenkor, Pünkösdkor kerül előtérbe. Sajnos, mert hát róla is szól a vallásunk, úgymond lényegében ő csinálja a vallást, ő van mindennek a hátterében.

Igaz, hogy konkrétabban Jézus Krisztusról szól a hitünk, vallásunk, de hát ő is a Szentlélekkel eltelve hirdette az Atya országát, vagyis az Atyát hirdette, Jézus tanítása Atya központú volt. Jézust is csak keresztelésekor töltötte el a Szentlélek, és az ő erejével indult el és élt egy egészen sajátos életet.

Hasonló ez a szerelemhez: egyszer csak eltölti az embert a szerelem, és hirtelenjében erős lesz, reménnyel teli, tettre kész, bátor, nem ismer akadályokat és ki akar teljesedni. Egyszer csak jön és mindent felforgat és elsöpör. A szerelem – átkozzák is néha az emberek: megbolydulhat minden, s átkozott gyötrelemmel sújt. A Szentlélek is hasonló ehhez, csak azért másra irányul, meg hát azért tapintatosabb is mint a szerelem, de ugyanúgy felbolydítja emberek életét, környezetét, s van is aki átkozza. A Szentlélek, ha eltölt valakit, akkor az nem csak egy ember iránt érez rajongást, hanem Isten iránt és mindenképpen jó akar lenni. Önként akarja szeretni Istent és az embereket. Hirtelen nem lesz akadály a 10 parancsolat, az egyházi előírások nem korlátokként jelennek meg, hanem ezeket örömmel és készségesen akarja.

A ma embere sokszor és könnyen kimondja: úgy érzem most már nem szeretlek, és elválnak. Szerelem nélkül nincs értelme a házasságnak. Mégis kevés igazán szerelmi házasság van, amely kitartó marad, őrzi a tüzet. Ezek a dolgok jelzik, hogy a ma emberének is szüksége van a Lélek erejére, a lelkünket tűzként érintő, mindent elsöprő erőre. Azt mondják, hogy sok házasságban azért nem válnak el, mert nincs egy harmadik, aki szerelmet váltana ki valamelyik félből, s az adhatna erőt egy újrakezdéshez, különben úgy látják, hogy semmi közük nincs szinte egymáshoz, legalábbis szerelmi, lelki szinten nem sok...

Úgy látom kevés és egyre kevesebb az az idős házaspár, akik el tudják mondani egymásnak: erre vágytam fiatal koromban is, hogy veled örökkön-örökké. Minden fiatal szívben és nincs kivétel, az a legnagyobb és legerősebb vágy, hogy valakivel örökkön-örökké legyen. Ez a vágyunk sajnos megsérült és újra és újra megsérül, nagyon könnyen elronthatjuk, nagyon könnyen megsérthetik, s megsértjük mások ilyetén vágyát.

Ezért is mondja Szt. Ágoston: „magadnak teremtettél Uram, s nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.” Az ember egy idő után vagy ezt az utat választja, hogy Istenhez menekül, vagy pedig kiábrándultan pótlékokat keres, hogy betöltse szíve ürességét. S lényegében ez már teljesen mindegy, hogy mivel tömködi be Isten helyét a szívében. Amit tehetünk, amiben szabadok vagyunk, dönthetünk úgy is, hogy nem tömjük be mással, egyszerűen hagyjuk üresen, s várunk a gazdájára. Persze ez nagyon fájdalmas is tud lenni, de így tisztességes, hogy a gazdájának tartjuk fenn.

A Szentlélek jellemzői, hogy ő a Szeretet lelke, a Szabadság, az Igazság, a Bátorság lelke, az Istenfélelem lelke, a Bölcsesség, a Tudás, és a Jámborság lelke. A szerelem is csak a Szentlélekben, ezekben a felsorolt jellemzőkben tud maradandót alkotni. Még a Szentírás is a szerelemhez hasonlítja a Lelket: a szerelem erősebb mint az alvilág, olyan mint a tűznek lángja – szól az Énekek Éneke. Mint ahogy a házasság ill. a párkapcsolat mozgatórugója a szerelem, ugyanígy a mi vallásunk mozgatórugója a Szentlélek. Egyik sem látható, mindkettő ott fúj ahol akar, ott fejti ki hatását ahol befogadják, s nélküle nem működik a rendszer. Ha a házasságból hiányzik a szerelem – mondják a fiatalok – akkor nincs értelme. Ha a vallásból hiányzik a Szentlélek tüze – mondják a fiatalok – csak üres formaságok a hagyományok és túl sok a képmutatás.

Ami a férfi és nő között a szerelem, az a vallásban a Szentlélek. Nélküle halott dolog a kapcsolat, vagy a vallás, s inkább teher, mint felszabadító. A Lélek tüze pedig ezzel szemben önkéntessé teszi az embert.

A kereszténység, a mi vallásunk, a hitünk valójában a Szentlélek vallása, lényegében a szabadság vallása. Jézus azért jött el, hogy megmutassa, hogyan lehet szabadon élni, hogy lehet bátran, halált megvetve igazként élni. Még a költők is megannyiszor megverselik a szerelmet, mint szabadságot, hogy az élet a szerelemről szól, az a csúcs. Csak egy van ami csúcsabb: a Szentlélek, az Isten-szerelem.

A hitünk tehát erről az Isten-szerelemről szól. Egyházunk születésnapját ünnepeljük. Azt a kezdetet, amikor olyan szerelem indult be a világba, amire a kívülálló azt mondta az apostolokra: ezek részegek, teleitták magukat édes borral! Van aki fél, fél a változástól, fél mint a tűztől, mert hát mi van, ha megéget!? Lényegében a Szentlélek is tűz, éget is, de inkább azt mondhatjuk, hogy a rosszat égeti ki. Aki pedig a rosszal összefonódott, összenőtt, azt a Lélek rosszal együtt égeti el! A pokolnak van egy ilyen értelmezése is. Legyünk nyittak és hagyjuk üresen Isten helyét a szívünkben: Jöjj Életed adó Lélek tölts be a világot és újítsd meg a föld színét.

Amit az imént hallottunk az evangéliumban, az Jézus missziós parancsa tanítványai számára. Tegyük az ő tanítványaivá mind a nemzeteket. Éspedig ezt kettős módon, az egyik, hogy kereszteljük meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére, a másik pedig a tanítás átadását kéri. Egyházunk ezeket a parancsokat a szertartásokkal végzi elsősorban. Keresztelünk és szentmisét mutatunk be, ugyanis ott is az hangzik el, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – mikor a pap felemeli a kelyhet. E kettő köré rajzolódik ki a többi szentség és a többi feladat. A szentmise az, amelyben szertartások, szimbólumok kíséretében megjelenik az egész tanítás, olyan titok, olyan együttlét Jézussal, aminek következtében az embernek rá kell ébrednie a legmélyebb titokra: Isten velünk van, bűneink ellenére is szeret és elfogad bennünket.

De mi is az, amit Jézus parancsba adott? Mi annak a tartalma, amire gondol, hogy megtartani az ő tanítását? Miben más az, amit Jézus akar? Miben különbözik más vallásoktól? Mert hát minden vallás tanítja azt, hogy az ember imádkozzon, tisztelje Istent, ne öljön, ne lopjon, ne törjön házasságot, az igazat mondja, olykor böjtöljön, segítsen a rászorulón és bánja meg bűneit. Ezeket tényleg minden vallás tanítja, hiszen ezek a vallás tanításai. Mivel ezt sokan így is érzékelik, ezért ilyeneket mondanak, hogy hát egy Isten van, minek ennyi vallás? Miért lenne egyik vallás jobb, mint a másik? Egyik egyház igazabb, mint a másik? Egyik vallásalapító, mint a másik?

A kereszténység, beleértve a protestáns egyházakat is, az ortodoxokat is, valahogy mindig egy szokásrendszerben ölt testet, egy-egy nemzet, kultúra keretein keresztül jelenik meg. Számunkra római katolikusoknak, mint ahogy a nevünkben benne van, római módon, vagyis a latin kultúra keretein keresztül jelenítjük meg. Erre azért került sor, mert a történelemben a római, pontosabban a német-római birodalom és kultúrán keresztül jött közénk a kereszténység. Valamiképp teljesítjük Jézus parancsát, hogy tegyünk tanítványaivá mind a nemzeteket. A középkorban ez a dolog ment is, amikor a hatalom erejével is biztosították az európai országokban a keresztény szellemiséget, keresztény kultúrát: vagy a római vonalon, vagy a görög vonalon, mert hát ortodoxok is vannak főleg keleten és délkeleten. Azonban mivel a vallás hatalma az utolsó századokban elkezdett háttérbe húzódni, kiderül, hogy az emberek, ha meg is vannak keresztelve, nem nagyon ismerik és még kevésbé tartják meg azt, amit Jézus parancsolt, amit tanított.

Még Jézusnak magának is meg kellett küzdenie a szokásokkal az emberek vallásosságával, és nyilván a zsidó kultúrával. Erőteljesen hivatkozik arra, hogy ő beteljesíteni jött a prófétákat és a törvényt, mégis a vallás értelmében kivégzik. Tisztában volt vele: ha engem üldöznek – mondja tanítványainak – titeket is üldözni fognak!

Amit Jézus hoz, amit ő tanít és parancsba ad, az felette van minden szokásnak, vallásnak, egy-egy nemzet kultúrájának. Neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Ezeket már akkor mondta, miután kivégezték a keresztfán. Megüzente a 11-nek – Júdás már kiiktatódott –, hogy egy bizonyos helyen találkozzanak. A tanítványai megtapasztalták, hogy kivégezték, megtapasztalták hogy él, feltámadt. Erre a tapasztalatukra építve mondja, hogy neki adatott minden hatalom. A halál volt a legnagyobb hatalom, mindaddig míg Jézus fel nem támadt, s mindazoknak, akik nem válnak Jézus tanítványaivá, azok a halál uralma alatt állnak. A halál sokféle arca a félelmet, a bizonytalanságot sugározza szét az egész világra. Jézus ezt legyőzve, ezért kéri, hogy tegyék tanítványaivá mind a nemzeteket, minden embert. Sokszor mondogatta tanítványainak: ne féljetek! A halál uralma a félelemmel párosul. Félünk, hogy elveszünk, hogy kiszolgáltatottakká válunk, elnyomnak bennünket, nem tudjuk fenntartani magunkat, családunkat, elveszik a szabadságunkat, visszautasítanak bennünket, kizárnak a közösségből, félünk attól, hogy nehogy senkik legyünk. Persze ezek ellen rengeteget küzd minden vallás. Ezért vannak a vallási előírások is, hogy ezeken sikerüljön valamelyest felülkerekedni. De a vallásgyakorlat mégsem tudja ezt legyőzni, mert újra és újra félünk, s még tetéződik azzal a félelemmel, hogy vajon Isten elfogad-e engem! Megbüntet-e? Ha igen, akkor mennyire? Jól imádkoztam-e? Jó vagyok-e Isten szemében?

A vallásgyakorlat persze segít, egy darabig. Legyen az bármilyen fajta vallás, nem tudja feloldani a félelmünket. A kereszténység lényege, amit a neve is jelent, vagyis, hogy Jézus Krisztus tanítványa. S most a tanítványságot kell kiemelnünk. Tanítványaivá kell tenni a nemzeteket. Ebben Jézus személye, az ő ismerete a lényeg. Vele lenni, őt szemléleni. Isten csakis Jézus személyén keresztül ragadható meg, az ő érzésein, gondolatain. Ezért is így fejezi be: „...íme én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Nem úgy mint egy történelmi személyiség, egy tudós vagy hadvezér, vagy nagy művész, akiknek csak a szellemiségük hat valameddig. Hanem Jézus él. Ővele, főleg gondolataival, viselkedésével foglalkozva az ember megtapasztalja, hogy ő tényleg él és halált legyőző ereje van. Az első tanítványoknak szükségük volt, hogy feltámadása után néhányszor megjelenjen nekik, mielőtt felment a mennybe, az Atyához, hogy teljessé tegye az ügyet és átadja a Szentléleknek a világ sorsát.