Beszélgetés az elmélkedésről

Közeledik Pünkösd, a Szentlélek ünnepe, az Egyház születésnapjának ünnepe.

Isten is olyan mint az ember, a gyerekeiről szeret előre gondoskodni, hogy meglegyen mindene, amire szüksége van. De ez inkább úgymond fordítva van, az ember azért gondoskodik gyermeke jövőjéről, mert Isten ilyen. Az ember pedig Isten képére és hasonlatosságára lett teremteve.

Jézus előtti korokban a próféták egyik fő feladata a jövendő hirdetése volt, hogy mit fog tenni Isten a jövőben. Ezt egyrészt azért hirdették, mert az embernek érdemes úgy élni, ahogy Isten üzeni, mert úgyis az fog történni, amit Isten akar, ő a sors ura, másrészt azért hirdették a jövőt, mert az embert rettentően érdekli a jövő, s ezt az igényt is ki akarja elégíteni. Ezt a jövő iránti vágyunkat, reményünket jelzik és el is torzítják a különféle babonák, jóslások, horoszkópikus jövendölések.

Azért bűn mindenféle babona, jóslás, mert eltorzítja a jövőbe vetett helyes bizalmat. Aki babonás, az úgy teszi tönkre kapcsolatát Istennel, mint az az ember a házasságát, aki másokkal figyelteti, sőt maga is leskelődik a házastársa után, miközben azt rebesgeti, hogy ő mennyire szereti és megbízik benne. Az ilyen kapcsolat előbb-utóbb kegyetlenül tönkremegy, sőt a bizalom a gyűlöletbe torkol.

Szóval a Biblia nem csak a múltról szól, hanem egyfolytában a jövőt hirdeti. A múltból ismerhető meg a jövő. A Bibliából megismerhető, hogy Isten hogyan teljesítette igéreteit, hogyan váltak valóra a próféták jövendölései:

Előre hirdették, hogy a választott nép nagy és gazdag néppé lesz – úgy is van.

Előre hirdették, hogy eljön a megváltó, szenvedni fog és a nép megöli – úgy is lett.

Előre hirdették az új teremtést, az új eget és az új földet – s ez így is van, csak kevesen látják.

Pünkösdre készülve a Szentlelket hívjuk, ünnepeljük. Ahogy hallottuk az evangéliumban Jézus jövendöl róla: „Kérni fogom az Atyát és ő más Vigasztalót ad nektek: az igazság lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja és nem ismeri őt!”

Ahogyan a szerelem elvakít, ill. a hatalom, a pénz vagy a dicsőség ahogy elvakítja az embert, mint ahogy a szemünket elvakítja amikor belenézünk a napba, vagy az erősen izzó lámpába, s nem látjuk rendesen azt ami előttünk van. A világ dolgai, gondjai - kezdve a bűnöktől egészen az ártatlan apró-cseprő ragaszkodásainkig – elvakítanak bennünket, vakká válunk Isten dolgaira. Még az olyan apróságok is elvakítanak bennünket, hogy nekem igazam van, nekem jogom van, vagy még olyan fontos dolgok is, mint a család, a munka, a megélhetés. Nagyon sok rendes, szorgalmas, és családszerető ember sem látja azt, amit Jézus megígért, s be is teljesített, mert a „világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri őt”. Jézus meg is jegyzi, hogy az, aki akármi, akárkit is jobban szeret mint őt, az nem méltó hozzá.

Nem merünk bízni Jézus szavaiban, akár épp a szeretetre hivatkozva. Ha szerettek, engem – mondja – megtartjátok parancsaimat és én olyan vigasztalót adok, amely veletek lesz mindörökre, az Igazság lelkét, aki elvezet benneteket a teljes igazságra. Vagy másképp: ismerjétek meg az igazságot és az igazság szabaddá tesz benneteket. Az igazsághoz nem kell álca, álarc, rejtőzködés, s folytatható: manipuláció, lobbi. Az álca, a rejtőzködés, az álarc, az mind a bűn következménye: ezt teszi Ádám és Éva az Éden kertben, miután bűnt követtek el.

A Szentlélek, az Igazság lelke felszabadít, erőt ad, hogy az ember levegye az álarcát és így egy igaz, derűs önbizalommal tud bárki szemébe nézni. A világ álarcokat, ál-bizalmat, ál-önbizalmat ad, mert a hatalom, a gazdagság is ad önbizalmat, de ha elveszítik a hatalmat ill. a gazdagságot, akkor kártyavárként omlik össze, s ráébred mennyire árva is az ember. Jézus nagyon jól tudja ezt, Isten megengedi, hogy az ember kártyavárként összeomoljon, s hagyja, hogy megtapasztaljuk mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk nélküle. Jézus pont így mondja: „nem hagylak árván titeket”. Jézus olyan tiszta személyiség, hogy tanítványai a jelenlétében igazi önbizalommal lehettek, erő volt bennük, s távozásakor ezt érezték elveszíteni, ezért szomorkodtak. Pünkösdkor pedig megtapasztalhatták mindazt, mit Jézus jövendölt. Olyan erő töltötte el őket, amivel a halált és a szenvedést megvetve, nem törődve a hatalmaskodókkal, derűvel indultak el hirdetni Jézust, az Istent, a jövőt. A felnövekvő generációk természetszerűleg is hordozzák ennek a lendületnek természetes alapjait. A serdülőkor és az ifjúkor lendülete is erről szól, a jövőről. Mint a gyermek születése is a jövőt hirdeti, a Pünkösd, Egyházunk születésnapja is a jövőt hirdeti. Az Egyház tehát nem a múlt, hanem a jövő intézménye. Erről szól maga a bérmálás szentsége is! Egyházunk ezért ebben az időszakban, épp Pünkösd égisze alatt bérmál, a Szentlélek ajándékainak jelét rajzolja homlokunkra a szent krizmával.

Add, Urunk, hogy a világ minden táján, akik bérmálásra, a Szentlélek befogadására készülnek, vagy már befogadták, igazi lelki derűvel az igazság és a szeretet emberei legyenek. Álarc nélkül a Te végtelen szeretetedet hirdessük mindörökkön örökké. 

Jézus akkor mondta ezeket a tanítványainak, amikor búcsúzott tőlük. A búcsúzás legtöbbször jókívánság: „Minden jót!”, „Sok szerencsét!”, „Isten áldjon!”, „Isten veled!”, „Jó utat!”, még a „Viszont látásra!” is azt tartalmazza, hogy reménykedünk az újra találkozásban.

Az elköszönés, a búcsúzás fogékonnyá teszi az embert. Az örömteli együttlét után fájdalmas a búcsúzás. Gondolom valamennyiünk számára ismert ez az érzés. Ki kell szakadni valami olyanból, amiben jó nekünk. Persze csak akkor érezzük ezt, ha szeretjük azokat akikkel vagyunk. Mert, ha nem szeretjük valamelyik családtagunkat, rokonunkat, munkatársat, akkor egyértelmű, hogy nem fájdalmas, sőt lehet felszabadító, de valami keserű utóérzéssel vegyítve.

Jézusról és tanítványairól ezt nem lehet elmondani, ugyanis igencsak megszerették Jézust. Megszeretni valakit pedig csak úgy lehet, ha megismerjük. Akit nem ismerünk, azt nem is tudjuk igazán szeretni. Jézus azért jött, hogy megismertesse az Atyát! Egyszer arról beszélgettem barátaimmal, hogy vajon miért van az, hogy Jézus annyira vonz, annyira megérint, hiszen rajongtam már íróért, filozófusért, feltalálókért, gyerekkoromban mesehősökért, de egyik rajongás, egyik szeretet sem hasonlít ahhoz, amit Jézus vált ki belőlem. Erre egyik barátom azt mondta Jézust idézve: „Fülöp! Aki engem lát, az látja az Atyát is!” Frappánsan rávilágított arra, hogy miért is vonz engem ez a Názáreti Jézus személye úgy, mint azelőtt egyetlen ember sem. Szokták mondani gyerekeknek, hogy mit esztek ezen, vagy azon a tanáron, hírességen, vagy esetleg olyan emberen, akit mi kevésbé ismerünk. Valami olyasmi jelenik meg a másikon keresztül, ami a vágyainkat betölti.

Sokat kerestem én is, hogy mélységes vágyaimat betöltsem, de sokáig nem találtam, s Jézushoz mérten senki sem volt elegendő. Gyerekek tudnak rajongani szüleikért, nagyszüleikért, de ugyanúgy a szülők, nagyszülők is gyerekeikért, unokáikért. Mit esznek egymáson, mit eszünk rajtuk? Hát a szeretetet!

Csodálattal eltelve láttam többször faluhelyeken a munkából hazajövő szülő leszáll a buszról és várja a gyereke, milyen szép, ahogy megpuszilják, megölelik egymást. Vagy amikor látom, ahogy a kisgyerek odaszalad anyukájához, amikor az iskola előtt ott vár rá, hogy együtt menjenek haza. Azt gondolom, hogy a szülők, nagyszülők és a gyerekek is egymásban Istent látják meg, anélkül, hogy tudnának róla, vagy gondolnának rá. Mert ebben az egymást köszöntő örömben, és az egymástól búcsúzó fájdalomban mindig a szeretet, vagyis Isten jelenik meg. Jézusban is, nemcsak a tanítványok számára, hanem mindannyiunknak: gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt ugyanúgy az Isten, a mennyei Atya szeretete mutatkozik meg. Ezért mondja Jézus: „Ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”. Ismerjük ezt a szeretetet, tapasztaljuk és vágyakozunk rá!

A tanítványoknak 3 évük volt, hogy megismerjék Jézust. 3 év alatt azért meg lehet valakit ismerni, főleg, ha sülve-főve együtt vannak. Szóval a tanítványok ismerték Jézust és csodálták az ő szeretetét, rajongtak érte. Jézus pedig búcsúbeszédében lerántja magáról a leplet, hogy mindez azért van, mert ő az Atyában van és az Atya őbenne, hogy mindaz, amit mondott vagy tett, azt az Atya tette. Így aki ismeri őt, az az Atyát is látta rajta keresztül. Ezért aki hisz benne, hasonlóan ugyanolyan tetteket tud végbevinni.

Az első keresztények élete pont azt a kérdést vetették fel az emberekben, a kívülállókban, hogy mit esznek ezek ebben a keresztre feszített názáreti ács fiában. Nem láttak ehhez fogható őszinte rajongást. Főleg miközben kivégezték őket.

Mi mai keresztények Jézusban, az Egyházban, vallásban sokszor csak szokásokat látunk, parancsokat, törvényeket, meg hagyományt. Az a baj, hogy a szokásokat jobban ismerjük, mint magát Jézust. Sokkal jobban tudjuk mit és hogyan kell tenni, ki mit mondott, csinált, mint Jézus személyét és tanítását.

„Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” - ezzel biztatja Jézus az apostolokat. Ezt a hitet kell keressük, erősítsük, hogy nyugalmat találjon a lelkünk.

Annyiszor, de annyiszor elhangzik emberek ajkáról: „én már annyit csalódtam, hogy már hinni sem tudok!” Ez pont azért van, mert nem Istenben és Jézusban hisznek, hanem valami másban, bármiben: emberekben, papokban, szokásokban, törvényekben, politikusokban, jólétben, egészségben, ideális házasságban, gyerekben, unokában... És ezek mind jó dolgok, de csalódást hoznak.

A búcsúzás mindig fogékonnyá teszi az ember szívét, sőt nyugtalanná. A tanítványok is érzik ezt a nyugtalanságot. Ezért, pont ezért búcsúbeszédében mondja el Jézus: „Ne nyugtalankodjék szívetek, higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek: Istennél sok hely van!” Ez azt jelenti, hogy a szeretet forrása a Jézusba vetett hittel közelíthető meg. Ezzel a hittel ugyanazokat a szeretet-tetteket vihetjük végbe, amelyeket Jézus tett, sőt amint mondja: még nagyobbakat is, mert ő az Atyához megy és a Szentlelken keresztül az Atyával együtt kész a szívünkbe költözni. Az ajtóban áll és kopogtat. Engedjük meg neki, sőt kérjük, hívjuk, hogy vegyen lakást nálunk, a szívünkben.

 Legfőbb elöljárónk, 16. Benedek pápa a mai napra körlevelet adott ki azzal a témával, hogy bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházakban. Ma van a hivatások 48. világnapja, vagy ahogy inkább ismeretes, a Jó Pásztor vasárnapja.

Nem felolvasni szeretném, hanem inkább elmondani és idézgetni, hogy mit üzen valamennyiünknek a pápa a mai napra. Először is megemlékezik arról, hogy 70 éve 12. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai Művét, amelynek nyomán a püspökök számos egyházmegyében létrehoztak hasonló intézményeket, ahol papok és világiak együtt működnek a papi hivatások előmozdításában. Legfőbb céljuk választ adni arra a felhívásra, amit Jézus mondott: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az aratáshoz”.

Hogy mit is kell csinálni, és azt hogyan is kell, ahhoz Jézus ad példát, tőle tanulhatjuk el. Hogyan hívja meg, s miként neveli és tanítja őket Isten országának hirdetésére. Mindenekelőtt imádkozott értük, s csak utána választotta ki és hívta meg őket. Jézus egyedül töltötte az éjszakát az Atyával, bensőleg a hétköznapi dolgok fölé emelkedett, s az Atyával való bensőséges kapcsolatból származott ez a kiválasztás. Ennek az az értelme, hogy a hivatás az Atyával való bensőséges kapcsolat gyümölcséből fakad. Gondolom én, hogy ezt valamennyien gyakorolhatjuk, hogy az Istennel, az Atyával való bensőséges kapcsolatunkból papi hivatások születhetnek. Ugyanakkor ezt nem csak egyének, hanem családok, kis közösségek, csoportok együttesen tehetik azzal, amit Jézus mond: „Kérjétek az aratás Urát!”

Jézus amikor néhány fiatalembert, mondhatjuk halászlegény elhívott, hogy emberek halászaivá tegye őket, először is azt akarta, hogy vele legyenek. Mondhatjuk mai nyelven, hogy azok a huszonegy-néhány éves fiatalemberek arra lettek elsősorban meghívva, hogy együtt lógjanak vele. S szépen, fokozatosan különféle jelekkel megmutatta nekik, hogy ő az akire várakozik nem csak a zsidó nép, hanem az egész világ. Sok-sok jelet mutatott, tanítással, csodákkal és a végén az utolsó vacsorán, mielőtt visszament az Atyához meghagyta nekik, hogy ezt kell folytatniuk nekik is, és hirdetniük halála és feltámadása titkát, ezzel a paranccsal: „menjetek hát, és tegyétek tanítványommá mind a népeket.”

Jézus amit felkínál, az felemelő, de ugyanakkor elkötelezettséget is követel azoktól, akiknek felhangzik egy érzésként a lelkében Jézustól: „Kövess engem!” Arra hívja meg, hogy legyenek a barátja, hallgassák az ő szavát és vele éljenek. Megtanítja arra, hogy hogyan adják át életüket Istennek és mit is jelent az számukra, amit magáról is mond: „ha a búzaszem nem esik a földbe és ne hal el, egyedül marad, de ha ott elhal, akkor sok termést hoz!” Tehát megtanít arra, hogy hogyan lépjenek ki a saját akaratuk bezártságából, az önmegvalósítás kényszeréből és hogyan simuljanak bele Isten akaratába. Ez olyan testvériség megélésére nyitja meg őket, amely az Istenre irányuló nyitottságból fakad. - Ez nagyon csodálatos, de nagyon könnyű elszúrni is. Jézus tanítványai között is voltak akik elárulták őt: Júdás is Péter is. De megtapasztalhatták azt is, hogy milyen igazi egységében lenni Jézusra nyitottan. Versengés is támadt köztük, de Jézus ezt olyan szépen elrendezte, kisgyermeket állított közéjük, meg azt is mondta, hogy aki nagy akar lenni, az legyen a többiek szolgája, aki pedig a legnagyobb akar lenni, az legyen mindenki cselédje.

Jézus mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják az Egyházat a papi hivatásban illetve a szerzetességben, és „az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért” - idézi a pápa elődjének II. János Pálnak a buzdítását. Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik teljes önátadással követni őt, minden keresztény közösségnek és minden hívőnek tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás ügyét – mondja 16. Benedek pápa. Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a plébánián, az egyesületekben, főleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Jézussal, melyet a liturgiában és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetővé teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban, mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk Jézus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket. Emlékeztet, hogy a nagy Vatikáni zsinat is így buzdít: „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény élettel kell eleget tenni”. Ezért testvéri és különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik együttműködnek a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a munkatársakhoz - mondja a pápa.

Hangsúlyozza továbbá, hogy akkor leszünk eredményesek a hivatások ébresztésében és gondozásában, ha azt az Egyház egységében tesszük és az a közösségek szolgálatára irányul. Kiemeli, hogy az egyházi közösség életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történő zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, főleg a gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát, és a papságra valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz felelősségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.

A helyi egyház életképességének jellegzetes megnyilvánulása, ha tud tevékenykedni a papi hivatásokért. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz Mária segítségét, hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét, valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívből adja mindenkire apostoli áldását XVI. Benedek pápa.

Péter apostol a Szentlélekkel eltelve előáll és beszél a zsidó embereknek. Mindenki előtt ismert volt az esemény, hogy a Názáreti Jézust a hatalom kivégeztette, eltetette láb alól. A zsidó emberek számára a vallásuk, a nemzeti öntudatuk része volt, hogy ők kiválasztottak és várják a megváltást. Innen ered a mondás is, hogy várja mint a zsidó a Messiást.

Péter apostol az emberek tapasztalatára apellált, az alapélményükre, hitükre épít. A történelmükre és azon belül is a nagy királyukra, Dávidra hivatkozott, az ő jövendölésére, hogy lehetetlen is volt, hogy Isten az ő Szentjének megengedje, hogy az enyészetnek kiszolgáltatott legyen: „mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.” Így szólította meg egy alkalommal egy gonosztól megszállott ember: „tudom ki vagy, az Isten Szentje!”

Az evangéliumban is arról az eseményről hallottunk beszámolást, hogy Jézus is a két emmauszi tanítvány élményére épít, abból indul ki. „Te vagy az egyetlen, aki nem tudja mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban?” - teszik fel az inkognitóban közéjük lépő Jézusnak a kérdést. Jézus pedig nem azért kérdez vissza, hogy miért mi történt, mintha nem tudná, hiszen vele történtek az események, hogyne tudná mi történt. Felteszi a kérdést, hogy mi történt, mert azt akarja, hogy kiöntsék a lelküket, föltárják fájdalmukat. Hogyne fájna nekik, el is mondják. Amikor valakinek nagy a fájdalma, akaratlanul is beszél róla. „A Názáreti Jézus esete, aki nagy hatású próféta volt, s azt hittük, hogy ő váltja meg Izraelt”, hogy ő az akire várakoztak évszázadok óta. Szomorúan, csalódottan bandukoltak haza, oda, ahonnan elindultak valamikor követve azt a Jézust, aki nagy hatású prófétának bizonyult. Lehet, hogy nem is az volt a legnagyobb csalódás számukra, hogy Jézus befutott a léc alá, hanem magukban is csalódtak, hogy lehettek ilyen naivak, hogy bedőltek ennek a Jézusnak. Kiábrándultak, s most talán még saját magukra is dühösek. Tele vannak fájdalommal, mert hát reméltek, s úgy találták, hogy nem jött be a hozzá fűzött remény.

Azt gondolom, hogy itt lép be a mindenkori ember a történetben, itt tudunk azonosulni leginkább a hit útján járva. Voltak, vannak álmaink, az életben terveink, amely lényegében arról szól, hogy szép és jó ez az élet. De sok minden nem jön be, sok minden nem úgy alakult az életünkben ahogy azt vártuk, ill. reméltük. Sokat ígértek az álmok, de keveset adtak. Túl sok a szenvedés, a fájdalom, a kudarc, a magány ahhoz hogy boldogan éljünk. Tapasztalja az ember, hogy nincs arányban a befektetett energia a boldogsággal. Túl sok mindent el kell tűrni, el kell szenvedni egy csöpp kis jóérzésért. Túl sok az igazságtalanság, úgyhogy már-már le is mondunk az igazságról, s berendezkedünk a túlélésre. Megreked az ember élete. Nem véletlen, hogy vagy a vallásban keresünk menedéket, vagy éppen ahogy sokan teszik elutasítják a vallást, mert nem lát benne megoldást. Kevesek számára sikerül igazán Jézus tanítványának maradni.

Jézus ezt egyértelműen tudja, hiszen ő maga is vért izzadt mielőtt belement a játékba. Jézus a lelkigondozás mestereként jeleni meg a két hazafelé bandukoló tanítvány mellett, mint útitárs. Tudja jól, hogy ki kell beszéltetnie őket a fájdalmukból, valójában meggyóntatja őket, lelki vezetés történik. Ez a lelkivezetés ősmintája. Elfogadja, hogy ezt érzik, ez van bennük. Ismeri az embert. Isten immáron tapasztalatból is ismeri az embert, hiszen leszállt az emberlétünk mélységeibe, átélte az ember poklát. Amikor felkiált a kereszten: Istenem miért hagytál el engem!? - erre a kérdésre, erre a fájdalomra nincs válasz. Nincs olyan kezdetű mondat, hogy azért mert... Az a válasza, hogy feltámasztja. Át kellett Istennek élni az ember legmélyebb mélypontját, hogy megtörténjék a megváltás. E nélkül az ember nem hiszi el, hogy Isten tudna a szenvedéséről. Aki nagyon mélyen szenved, annak ez az érzése, hogy Isten is elhagyta már. Hiába tudja az eszével, hogy ez nem így van, hiába próbáljuk a hitünket erőltetni, az érzéseinkben ilyenkor az van, hogy Isten is elhagyott. Ez az élmény nélkül, ez a fájdalom és csalódás nélkül nem születik meg az a hit, amelyet a Szentlélek táplál. A tanítványok addig is hittek Istenben, csak a megváltást nem tudták befogadni.

Isten a mélypontjainkból tudja kihozni a megváltást. Számomra is azzal lett elfogadható a megváltás, hogy megértettem, Jézus alászállt az ember poklába, átélte a totális magára maradottságot, jobban mint bárki. Ezt fejti ki a két hazafelé tartó tanítványnak is éppen az Szentírásból, az Ószövetségből Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázva nekik. S csak miután felismerték a kenyértörésben akkor tudtak visszagondolni, hogy ugye lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk és kifejtette az Írásokat.

Ez az emmauszi tanítványokról szóló rész szinte összefoglalja az ember hitének útját. Benne van a hit és a megtérés egész teljessége. Az érzelmek szintjén felfakadó csalódás, fájdalom és düh, benne van az értelem keresése, az összefüggések értelmi felfogása, hogy mi miért is van, aztán benne van a szertartás, ahogy asztalhoz ülnek s megtörik a kenyeret. Valahol a kenyértörésben, a szertartásban vagyis a szentmisében rajzolódik ki az egész eseményre való rálátás, de még nincs vége, ugyanis a két tanítvány azonnal útra kelt és visszatértek Jeruzsálembe a közösségbe, mondhatni az Egyház közösségébe, ahol elmondják, Péter élményét, ahol ők is elmesélik a sajátjukat, vagyis egyeztetik, úgymond leellenőrzik az Egyházzal a hitelességét. Ez annak a jelképe is, hogy ha rátalálunk is személyesen a megváltásra, azt az Egyházhoz való visszacsatolásban nyeri el igazi értelmét, összhangba kell legyen az Egyház többi tagjával, főleg annak vezetőjével. Így kerek az egész. Ennek körforgásában, ennek tapasztalatába kell megérkeznünk. Ki-ki az útnak egy-egy szakaszán halad vagy áll, vagy épp megrekedt, nem biztos, hogy ezt a spirituális utat végigjárta, s ha végig is járta, valahogy mindig előröl kell kezdenünk... Ámen.

A tanítványok, Péter és János látva az üres sírt, mégsem értették mi a helyzet, nem volt könnyű megérteni, hogy Jézus feltámadt a halálból. János látta és hitt. Korábban nem értették meg az Írást, ahogy az evangéliumban hallottuk. A tegnapi feltámadási öröménekben világszerte mindenütt a papok azt énekelték, hogy „abban áll Húsvét ünnepe, hogy igaz húsvéti Bárányunkat megölték értünk, s az ő vére lett a szent jel hívő népe házain”. Nekünk is nehéz megérteni, hogy mit is jelent az, hogy feltámadt.

Már csak azért is nehéz ezt megérteni, azonosulni vele, mert egész más szokásaink vannak: mi nem bárányt eszünk, hanem nekünk húsvéti sonkánk van, kolbász, reszelt torma és a nyúl tojást tojik.

Jézus is és tanítványai is kisgyerek koruk óta ünnepeltek Húsvétot, a zsidók ma is ünnepelnek Húsvétot, de egy kissé más hagyományokhoz kötődnek. Évről évre Húsvétkor az Egyiptomból való kivonulásukat idézték fel. Sült bárányt ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel. Vacsorakor feltették a kérdést, hogy miért olyan különös ez a mai este? És eleinte a családfő, majd később az a szokás alakult ki, hogy a gyereknek kellett elmesélnie a kivonulást. „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk, s az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és szorongatottságunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot.” A kivonulás éjszakáján pedig egy levágott bárány vérével meg kellett kenni az ajtófélfát ahol laktak és elfogyasztották a tűzön megsütött bárányt keserű salátával. Több mint 1000 éven keresztül mesélték évről évre, minden családban.

Hittanórán volt hogy megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit ünnepelünk Húsvétkor, s a választ helyesen mondták: Jézus feltámadását, de hogy mi az, az valahogyan nehezen érthető, mert hímes tojást, csokinyuszit, csokitojást, meg pénzt, vagy valamilyen új ruját, játékot adunk nekik. S ennek – igaz szép szokás – de nem igazán tudja visszaadni annak erejét, értelmét, hogy mi is a Húsvét. Ugyanis „abban áll Húsvét ünnepe, hogy igaz húsvéti Bárányunkat megölték értünk, s az ő vére lett a szent jel hívő népe házain” Isten 1000 éven keresztül meséltette, mire megtörtént ennek a lelki értelme: Jézus az Isten Báránya és a kereszten kiontott vére a szent jel az ember lelkében. Amikor megkereszteltek bennünket, krizma olajjal, megkenték a homlokunkat, mint egy jel lett rajtunk, mint annak idején a bárány vére a rabok házain. Testünk a házunk, testünkben lakozunk, s a keresztelés a jel rajtunk, hogy a halál angyala el ne pusztítson. A fogság, ill. a rabság mindaz, ami körülvesz bennünket, rabjai vagyunk ennek a világnak, a test követelményeinek, az érzésein kuszaságának, kapcsolataink esetlegességeinek. Helytelenül és bűnösen ragaszkodunk sok mindenhez. Akaratunk ellenére nem tudunk szabadulni dolgainktól, szinte mindig ugyanazokat a bűnöket gyónjuk meg.

A keresztút, a szenvedés az ellenszegülés a világnak, az árral szembeni úszás, vagyis az önmegtagadás számunkra a kivonulás. Kivonulás a rabságból a szabadságra, az ígéret földjére. A választott nép is miután kivonultak Egyiptomból, a rabszolgaság földjéről 40 évig kint voltak a pusztában, s nem egyszer vissza akartak menni Egyiptomba, mert más módon szenvedtek, bizonytalanságban voltak, nehezen hittek, lázadoztak, még Mózes is elbizonytalanodott, hogy tényleg megtörténhet a szabadság. Van értelme a szabadságnak, ha ilyen nagy az ára?

Az ígéret földje számunkra, keresztények számára a feltámadás. Hihetetlenül nehéz felfogni és elfogadni is. Hiszünk benne és azt sem tudjuk mi az. Szertartásaink erről beszélnek, mégis felfoghatatlan. Még a népszokásaink, jelképeink is valahol erről beszélnek, mint a húsvéti nyúl, a tojás, a locsolkodás, de ezek inkább a természet tavaszi újjászületését és a termékenységet szimbolizálja inkább. Temetkezési szokásaink is olyanok, hogy látjuk az elföldelést, s hát inkább az az érzésünk, hogy az onnan már nem jön vissza. Az a test nem is, hanem Isten újat ad. De hogyan?! Hihetetlen. De mégis valamiért örökké akarunk élni, s nehezen fogadjuk el a halált.

A föltámadás azért is nehéz, mert erősen hatnak ránk a túlvilágról szóló mesék, filmek, még a viccek is a mennyről és a pokolról, meg a sokféle vélekedés, vagy a sírfeliratok. Mi a túlvilág? Egy párhuzamos világ? Átmegyek egy alagúton egy másik világba? Ez egy szellemvilág? A csillagok közé kerülünk? Vagy csak az utódaink, ill. az ittmaradottak emlékezetében élünk, ahogy itt-ott hallunk, olvasunk ilyen mondást: emléke szívünkben örökké él... Két-hátom generáció után már senki sem emlékezik ránk...

Az evangélium arról számol be, hogy üres a sír. Kérdőjelek mindenütt. Jelenések itt-ott, Mária Magdolnának, tanítványoknak. Be is számolnak róla: Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból – mondja Péter apostol, az első pápa, az első egyházfő. Igazából erre alapozódik minden, s csak részt tudunk venni a szertartásokkal ebben a titokban, felfogni, igazán megérteni nem igazán. Mégis ahogy a kikelet, a tavasz, a zöldellő fák, hogy újra termékeny a csupasz tél után a természet, ugyanígy a szertartásaink is, főleg a szentmise, az abban való részvétel erősíti a reményt: van szabadulás!

 Nagyon sokszor előfordult, szinte mindenkinél, hogy rövidebb-hosszabb ideig elveszíti a látását. Szinte mindenkinek ismerős, hogy pl. a szerelem elvakítja az embert. Nem egyszer mindenki látja, hogy egy fiatalt, pl. egy srácot kihasználja a lány, a barátnője, ő pedig nem látja. Egyszerűen az érzelmei rabja lett, pedig a szemei teljesen épek. De nem csak a szerelem tudja elvakítani az embert. Sőt, a szerelmi vakságot még talán könnyebben meg is tudjuk bocsátani, mert a szerelem egy kicsit bohókás, hanem a vakság mellett még el is durvítja az embert ha a hatalom, a pénz, a munka teszi vakká. És a mi ma különösen is elvakítja az embereket, gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket is, az a végtelen mennyiségű szexáradat a tvshow-kban, filmekben, interneten, reklámfelületeken. És ami szomorú ebben, hogy a gyerekek, fiatalok, sőt sok felnőtt önként válik vakká. Mindenki, aki elindul a lazaság felé, megvakul.

Sőt országos szinten is megy a vakítás, vakbuzgóság a politikában mind a jobb, mind a bal oldalon. Aki egy-egy rendszer rabja, szidja a másikat. Vak. Csak a saját igazát látja.

Még a vallási rendszernek is lehetünk rabjai, a hagyományoknak is. Ezért is teszik fel a kérdést a farizeusok, Jézus ellenségei: „Talán nem vagyunk mi is vakok?” És Jézus keményen válaszol, hogy mindenki, aki azt hiszi magáról, hogy ő jól csinálja, hogy aki azt hiszi magáról, hogy ő látja az igazságot, az vak!

Ezek szerint nagyon sokan vakok vagyunk. Egy kínai közmondás szerint: „Ezen a világon az emberi ész van a legtökéletesebben elosztva. Ugyanis mindenki meg van győződve róla, hogy neki egy kicsivel több jutott”, mert mindenki azt hiszi, hogy ő egy kicsit jobban látja az igazságot mint a másik. Ismerős, ugye, hogy milyen nehéz meggyőzni másokat, ill. milyen nehezen vagyunk meggyőzhetőek...

Jézus nyomán akkor ezek szerint mindenki vak, és mindenki csak azt hiszi, hogy lát. És ami mégiscsak jó ebben, hogy az ember beláthatja, hogy tényleg vak vagyok, vak vagyok a teljes igazságra, Istenre. Amikor belátjuk a vakságunkat, akkor tud Isten világosságot teremteni. Addig nem vagyunk rá nyitottak. Valójában már a belátás világosságot teremt bennünk, mint amikor megértünk valamit, rájövünk valaminek az értelmére, hirtelen megvilágosodik előttünk és jó érzéssel tölt el.

A belátás, a megtérés, a megvilágosodás éppen ezért öröm, derű, könnyedség, önbizalom, bátorság, erő, sőt igazi hatalom, magabiztosság.

Isten első szava: „legyen világosság!” - mert örömét akarja megosztani. Jézus is így értelmezi magát: én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem járt többé sötétségben...” Mint az égbolt, a napsütés, a derű, a tavasz, az újszülött – mindig öröm. Igazán csak a derűs ember tud örülni. Egy anekdota:

Egy szerzetes írja a naplójában: „20-30 éveimben a munka volt a fő, a bizonyítás az alkotás. 40-es éveimben azon fáradoztam, hogy a hitet és a reményt mutatom meg a világnak. 50-60-as éveimben rájöttem, hogy igazából a szeretetet kell mindenhova eljuttatni. A 70-es éveimben a békét és a nyugalmat hirdettem. Most 80 éves vagyok és rájöttem a lényegre, ami a legfontosabb az a DERŰ.” valakinek 80 év kellett ehhez, bár ez lehetne rövidebb idő is...

Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent – Jézus is ad receptet a boldogsághoz, a derűhöz, egészséghez, az élethez, de az ember amíg nem látja be, hogy vak, addig jobban érdekli egyéb dolog, különféle gyógymódok, technikák és azok hatásai.

Ki mer Isten elé állni és azt mondani neki: „Vak vagyok Uram!!” - azzal a hittel hogy Isten első szava: „Legyen világosság!”

Az evangéliumban láthatjuk a vakot és a vakbuzgókat, akik meg akarják ölni a látót. Aki bántja a másikat az vak. Az érzéseink vakítanak el bennünket, egyszerűen nehezen viseljük el, ha nem úgy mennek a dolgaink ahogy azt szeretnénk, ha mellékvágányra kerülünk, ha felfedezzük, hogy azért jön a megaláztatás, mert önmagunkat magasztaltuk fel. Ez a ma elhangzott példabeszéd leleplez bennünket: ha különbnek tartjuk magunkat másoknál, ha azt gondoljuk, hogy nálunk a bölcsek köve, vakká váltunk, s a látó ellen támadunk.

A nagyböjt ideje arra is való, hogy magunkba szálljunk és tegyük mérlegre magunkat Jézus szemével, az ő látószögéből. Nem nálunk van az élet és a bölcsesség forrása, mi csak iszunk a kehelyből, az övéből, az Övéből.

Az imént egy érdekes beszélgetést hallottunk az evangéliumban. Isten beszélget egy emberrel, egy asszonnyal, és olyan, mintha elbeszélnének egymás mellett. Azért is érdekes ez a beszélgetés, mert ehhez hasonlít az ember beszélgetése Istennel: mi is mondjuk a magunkét amikor imádkozunk, ill. amikor a lelkiismeretünk megszólal, és mondjuk a saját érveinket.

Az ember amikor imádkozik, akkor Istennel beszél, de akkor is Istennel beszélünk, amikor azon töprengünk, hogy mitévők legyünk bizonyos helyzetekben, amikor tudjuk mi a helyes, tudjuk hogy irgalmasnak, megbocsátónak kell lennünk, de keressük az érveket, okokat, hogy igazoljuk magunkat: pl. nem mondom el, hogy valójában mit érzek, mit gondolok, mert attól tartok, hogy mit fog gondolni a másik, vagy attól tartok, megsértődnek, ha őszinte leszek. Így aztán inkább nem mondjuk el azt úgy ahogy bennünk van, hanem szépítünk rajta, átalakítjuk, ösztönösen apró terveket szövünk, megpróbáljuk kiszámítani, hogy mire hogyan reagálnak mások, aztán úgy alakítjuk, ahogy az számunkra a lehető legkedvezőbbnek tűnik. (minden szentnek maga felé hajlik a keze!) Nem az igazsághoz szabjuk tetteinket, hanem ahhoz ahogy az számunkra a legkedvezőbb és nagyon könnyen később már azt tartjuk igazságnak.

És szinte mindig ez a vége, hogy úgy érezzük nem értettek meg bennünket, magunkra maradtunk, saját igazunkkal. Sajnos így működünk. Mint ez az asszony az evangéliumból, aki vizet megy meríteni Jákob kútjához. Belegabalyodik az érveibe: először is értetlenkedik: nemhogy adna egy pohár vizet a szomjazónak (pedig a vallása előírja a segítségnyújtást), pedig Jézus csak egy kis vizet kér, szomjas, s nincs eszköze, amivel felhúzhat vizet magának. Hanem érvel: hogy lehet az, hogy te zsidó létedre tőlem kérsz. Az asszony a kor szokásaiba menekül. A zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal, főleg nőkkel nem. Jézus azonban megpróbálja kimozdítani ebből, Jézus megpróbálja az asszonyt a saját igazából a teljesebb igazság felé kimozdítani. Erre az asszony összekeveri: Jézus az élő vízről, hitről beszél, s az asszony összezavarodik. Isten válasza az ember számára érthetetlen, ha a saját igazunkkal el vagyunk telve.

Jézus újra próbálkozik: egy apró csodával, megmondja, hogy 5 férje volt és a mostani párja nem a férje. Erre az asszony kezd megnyílni: „Látom próféta vagy”, de újra a saját igazába menekül: vallási szokásokat keveri bele, hogy hol kell imádkozni, ill. hogyan kell imádkozni. Úgy látszik nem könnyű kilépni magunkból és Istenre figyelni, nagyon-nagyon lefoglalnak bennünket a vallási ismereteink, szokásaink és a saját igazunk.

Erre Jézus feltárja az imádság lényegét: mivel Isten lélek, ezért lélekben és igazságban kell imádni őt. Az asszony újra a saját véleményébe, tudásába sodródik: „majd eljön a Messiás, a Megváltó, aki majd megmondja, hogyan kell” -mondja. S a beszélgetés eljutott a csúcspontjára, itt érkeznek meg egymáshoz, az érvek ezen a ponton találkoznak: Jézus megmondja neki, hogy ő az, akivel most éppen beszélget. Micsoda érkezés, micsoda döbbenet!

Ez azért is csodálatos, mert ráláthatunk arra, hogy Isten és ember egymáshoz intézett beszéde mindaddig elmegy a másik érvei mellett, amíg az érvek Jézushoz nem vezetnek.

Jézus a Messiás, a Megváltó, a Krisztus, akinek a személye az a híd, amely az ember és az Isten világát összeköti. Olyan ténylegesen mint egy, híd amely egy folyó két partját összeköti és átjárhatóvá teszi a két partot. Ezen a hídon tud az ember, úgymond félúton, találkozni Istennel. Ha nem Jézus személyén keresztül keressük Istent, ha nem Jézuson keresztül imádkozunk, beszélünk Istennel, akkor azokhoz hasonlítunk, akik a folyó két partján állva integetnek és kiabálnak egymásnak, s a folyó közben elviszi a hangot s nem értik meg egymást. Isten építette ezt a Hidat, s ez a híd Jézus személye. Jézuson keresztül pedig az Atyaisten szól, mindannyiunkat hív. Jézus tettei ennek következtében olyan tettek, amelyekhez mindannyiunknak köze van. Nem lehet úgy kezelni, hogy Jézusnak ez a véleménye és meg más véleményen vagyok, mintha a szomszédommal diskurálnék. Jézus véleménye Isten véleménye. Ezért amit Jézus mond, az az abszolút igazság. Ezért is mondja Pilátusnak: aki az igazságból való, hallgat a szavamra.

Ugyanígy a hegyi beszédben amint mondja: boldogok az igazságot szomjazók, akik nem akarnak megmaradni saját igazuk mellett, mert ők rátalálnak, van esélyük az igazsághoz érkezni. Nem lesznek magányosak, nem kóvályogva keresik a boldogságot, mint a szamariai asszony, aki már 5 férjet is elfogyasztott, mégsem találta meg a boldogságát.

Beszélgetéseink Istennel lélekben és igazságban az örök életere szökellő vízforrást fakasztja az ember lelkében és ez kimossa belőlünk a magányt, s így nem csak Istennel áll helyre a beszélgetésünk, hanem embertársainkkal is. Ez az örök életre szökellő vízforrás pedig a Szentlélek, aki újjáalkotja az ember bensőjét, s rajta keresztül a kapcsolatait.

Milyen szép és jó volna, ha soha nem beszélnénk el egymás mellett sem Istennel sem embertársainkkal, hanem mindig azt mondanánk ami van, s az értenénk ami van. Ez az Isten országa, s ha ezt keressük, akkor egyre inkább ráérzünk ennek ízére, s immáron nem szomjazunk másra, csak erre a vízre... 

 Bizonyos csodák, mint ez a színeváltozás is, olyannyira hihetetlen és valószerűtlen, hogy ha a tanítványok lejővén a hegyről elkezdték volna bárkinek is mondani, akkor az biztos, hogy kételkedésre talált volna, sőt egyenesen őrültségnek tartották volna, hogy az imént beszélgettek Mózessel, aki 1200 éve nem él, és Illéssel, akit 900 évvel korábban halt volna meg. Érthető tehát, hogy Jézus miért is köti a lelkükre, hogy ne beszéljenek egyelőre a tapasztalt dolgokról. Jézus kifejezetten megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljenek a látomásról, amíg ő fel nem támad a halálból. Ha előbb beszélnének róla, az rossz fényt vetne Jézusra is, meg erre a három apostolra is: Péterre, Jánosra és Jakabra. Jézus bízik tanítványaiban, tudja, hogy ők nem fogják elmondani, mint ahogy a különféle betegségből meggyógyítottak elhíresztelték a csodát, annak ellenére, hogy Jézus szépen megmondta nekik, hogy ne mondják el senkinek, hanem legyenek egyszerűen csendben hálásak Istennek.

Igaz, a 3 apostol nem volt beteg, amitől Jézus megszabadította volna őket, de amit láttak az csodálatosabb csoda volt bármely más Jézus-i csodánál. Részesei lehettek egy olyan eseménynek, amelyet csak a legnagyobbak tudhatnak: Mózes és Illés, akik már 1200 és 900 éve nem élnek. Azt is érdemes figyelembe venni itt, hogy Illés nem is halt meg, ugyanis csak egyszerűen Isten szekere elvitte, Mózes sírját pedig nem tudni hol van, a Biblia úgy számol be róla, hogy Isten maga temette el ismeretlen helyen.

Szóval a 3 főapostol részese egy beszélgetésnek, amely Illés Mózes és Jézus között zajlik, sőt az Atyaisten is megszólal. S ez nem csak afféle homályos látomás volt, mint egy álom, hanem Péter, aki nem is tudta mit is mondjon, kifejezetten értette, hogy rajtuk kívül még ott van két ember: Mózes és Illés.

Ezzel az örömteli és félelmetes titokkal kellett ezután lejönniük és a szívükben csendben őrizniük: örömteli, mert csodát láttak: Mózest, Illést, meg hát Jézus dicsőségét: átváltozott az arca, ruhája, és Isten hangját hallották. De egyúttal félelmetes is ez az élmény, ez a titok, mert egyrészt nem beszélhetnek róla senkinek. A titok nagy teher is tud lenni...

A hagyomány úgy tartja, hogy Jézus Mózessel és Illéssel a közelgő szenvedésről beszélgettek, ami Jézusra vár Jeruzsálemben. Jézus azt akarta, hogy a tanítványai ennek az eseménynek a tudatában lássák az ő kínszenvedéseit, megaláztatását. S legfőképp, hogy majd a feltámadás után visszaemlékezzenek erre az eseményre és még jobban megértsék, hogy ő direkt ezt akarta. Önként halálra adni magát a Törvény és a Próféták beteljesítésével, hogy ő a húsvéti bárány, akit feláldoznak, hogy ő az Isten báránya, aki ezzel elveszi a világ bűneit. Hogy megértsék és egyértelművé váljon, hogy így az önkéntes szenvedéssel váltja meg a világot. Őket hármukat viszi azután az utolsó vacsora után magával a Gecemáni kertbe, hogy virrasszanak vele. Ezt a 3 apostolt, akiknek megmutatta isteni dicsőségét, és megmutatja az utolsó itt töltött éjszakán a vérrel verejtékezést is. Mégpedig azért, hogy lássák, értsék Isten üdvözítő munkáját, hogy aztán elmondják, tanúságot tegyenek róla, emlékezzenek az utolsó vacsora eseményeiben: ez az én testem, ez az én vérem, amely értetek feláldoztatik, ezt kell cselekedni az ő emlékezetére. Őket hármukat választotta ki arra, hogy a legmélyebben részt vegyenek ebben a folyamatban, őket hármukat, akiket az egyház mindvégig a főapostoloknak tekintett. Hármuk közül pedig csak János volt aki képes volt végigcsinálni mindazt, amit Jézus akart, hogy tanúja legyen mindennek, csak ő volt képes ott állni a kereszt alatt. Egyetlen más tanítvány sem maradt Jézussal az utolsó pillanatig.

Ami a legcsodálatosabb ebben az egész eseményben, hogy Isten beavat bennünket embereket az ő tervébe. Nem egy titkos összeesküvés ez a kulisszák mögött, hanem az apostolokon keresztül megnyílik számunkra is Isten üdvözítő terve, munkája és legfőképp a szeretete.

Elég csak körülnézni a világban: a hatalmasok, a gazdasági-közéleti-politikai események irányítói – kicsiben és nagyban egyaránt – egyáltalán nem avatnak be terveikbe, pedig a mi sorsunkról döntenek. Jézus azt mutatja meg, hogy Isten nem ilyen. Jézus azt mutatja meg, hogy Isten olyan, hogy az ember szívesen csinálna oda akár 3 sátrat is, mert jó neki a közelében lenni – így Péter apostol.

Jézus megmutatta kicsoda ő, az Isten félelmetes hangja pedig kijelentette: ő a szeretett Fia, őt kell hallgatni, őrá kell hallgatni. Jézus pedig ránk emberekre bízza az ő titkát, amit majd el kell mondaniuk, úgy mint a 3 tanítványnak a föltámadás után. Jézus mindannyiunkra rábíz valamicskét az ő szeretetéből, áldozatából, amit tovább kell adnunk: elsősorban persze talán a papokra, de nem kevesebb feladatot, titkot bíz minden egyes szülőre, apára és anyára, hogy Jézus szeretetét és áldozatát megtanítsák gyerekeikkel. Szeretet és áldozat első tanítói igazából a szülők, az életük tanúságtételével...

Vajon miért is van ilyen nagyfokú elvallástalanodás!?

 Jézusnak ez a példázata, amellyel befejezi programbeszédét, a Hegyi beszédet, a házépítésről, kettős értelemben áll előttünk: az egyik, hogy itt a földi életünkben biztos alapokra építsük életünket, mert hát sajnos látunk olyan szétesett életeket, családokat, sőt akár országot, hogy romhalmazzá tud válni. A másik, hogy komolyan vegyük és megcselekedjük a tanítást, amit hallgatunk, hogy az örök életünk nehogy örök romhalmazzá váljon. Sem az egyiket sem a másikat nem akarjuk, hanem rendet és egészséges fejlődést szeretnénk magunknak is, családjainknak is.

Jézus azt mondja balga ember az, aki hallgatja az ő tanítását, de mit sem törődik vele, vagyis nem alkalmazza a saját életére, nem építi be. Nagy a kísértés arra, hogy az ember ügyeskedve éljen, megszerezzen magának sok mindent, akár anyagiakat, akár élményeket, de az öregség, a betegség és legfőképp a halál mindent elsöprő vihara azzal is fenyeget, hogy örök romhalmazzá teszi az ember örök életét, vagyis ahogy szokjuk ezt mondani: pokolra jut.

Már Jézus előtt majd 1500 évvel korábban Isten Mózes által föltárta az ember sorság: vagy elfogadjuk és megtartjuk a parancsait, aminek következménye áldás lesz, vagy pedig nem fogadjuk el és átkot vonunk magunkra. Nem azért átok az Isten útjáról valóletérés, mert Isten megbüntet, hanem azért átok, mert ahol nincs Isten, ott nincs áldás. Ahogy a Házi áldás is mondja: ...hol áldás ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen. Ez az áldás szöveg, ima úgy kezdődik, hogy hol hit, ott szeretet, nem pedig vallás, hanem hit. Hit abban, hogy Isten útján járva az ember szeretetben él. Mert, ha csak vallás van, megkövesült szabályok, ott eltűnik szeretet, és sem béke, sem áldás és végső soron Isten sincs már ott, hanem különféle szükségletek kielégítése: dolgozik, hogy egyen, egyen hogy dolgozhasson ördögi köre, amit „rohanó világnak” nevezünk.

Volt már, hogy olyannal panaszkodott valaki nekem, hogy némelyik papban sem látja azt, hogy hisz mindabban amit mond és csinál. De ugyanígy vannak hívek, akik csinálják a vallást, de igazából nem hisznek benne, s ezt onnan lehet látni, hogy nincs bennük szeretet, nincs bennük béke, nem áldás a közelségük. Mondhatnánk homokra építette a házát, vagyis az életét, mert nem cselekedte meg amit hallott, ha máskor nem gyerekkorában a hittanórán, a templomban. De így van ez nagyban is, akár település vagy akár egy ország szintjén is: ha letérnek az Isten útjáról, akkor sem hit, sem szeretet, sem béke, sem áldás nincs. Istent is kiűzték, nem kell, csak a szükségletek kielégítése, s valójában a pénzek elosztása az egyedüli igazi cél, a többi meg csak köret hozzá. A házi áldás pedig pont fordítva fejeződik be: hol Isten, ott szükség nincsen.

Persze – félreértés ne essék – ez nem nem politikai, gazdasági programbeszéd. Jézus jól tudja, hogy vannak szükségleteink: lakhatás, munka élelem, energiaforrás, ruha miegyébb, hanem arról van szó, hogy Istenbe vetett hit nélkül, szeretet nélkül, béke és áldás nélkül, csak ezek a szükségletek maradnak és kizsigerelik az embert. Így minden szükséglet inkább csak átok lesz a végén, hogy a fene egye meg, ezt is, meg azt is még meg kell venni, meg kell csinálni. S jön a kérdés, a kor kérdése: miért is élünk egyáltalán? Csakhogy a szükségleteinket kielégítsük?

Isten ennél jóval többet akar, jóval többre teremtett bennünket. Az alapszükségleteinket úgy is ki fogjuk elégíteni, még akkor is ha nem mondják, nem reklámozzák. Isten többre hivatva alkotta meg az embert, erre a többletre, az áldásra, a bölcs ember magatartására akarja felhívni ma ismételten a figyelmünket.

Elsősorban az Istennel való minőségesebb kapcsolatra, ami az embertársainkkal való kapcsolatban mutatkozik meg. S ehhez pont a szükségletek bizonyos lemondására van szükségünk: időt szentelni a másiknak, lemondani bizonyos vágyakról, fékezni kell indulatainkat, meg kell bocsássunk meg ilyenek.

Ezek jelentik az Istennel való együtt járást, a tanítás megcselekvését, hogy áldás legyen a részünk, hogy sziklaalapon álljon életünk, családunk, közösségünk és országunk egyaránt.

A reklámok azt sugallják, hogy a szükségletek kielégítésével lesz bennünk béke, ezzel szemben Jézus azt sugallja, hogy az ő tanítását megcselekedve, őt követve találunk rá a békére.

Farsang van. Ünnepelünk. Ünnepeljük azt, hogy itt a tél vége, jön az új tavasz. Új kezdet, még egy bulizás, és maskarákban, jelmezekben kinevetjük a telet, a halált, a megsemmisülést, mert hiszünk a kikeletben, az új élet lehetőségeiben. S ez már elővételezi, hogy a Nagyböjt közeledik. Az ünnep a böjtöt is tételezi. A mai nap ünnepével is az kiáltjuk oda a télnek, halálnak: nem hiszünk benned!

Az élet ritmusához csatlakozva, bölcs ember módjára Jézus Krisztust követve békét és áldást akarunk!

„Békét adj, szívünkbe, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak!”

Gyerekkoromban sokszor hallottam felnőttektől, tanároktól, hogy irigykedve mondták a gyerekeknek: addig örüljetek míg gyerek vagytok, hogy tanulnotok kell, felnőtök, s akkor sok gondotok lesz, élvezzétek azt hogy még tanulhattok. Gondolom ma is sok gyerek hallja az ezekhez hasonlatos biztatásokat, rémisztgetéseket. Nem egy esetben mondták már nekem gyerekek, hogy nem akarnak felnőni, mert látják szüleiken, hogy nem jó felnőttnek lenni. Túl sok az aggodalmaskodás, aztán az abból fakadó feszültség. Nyilván jobb felhőtlen, gondtalan gyermekként csak egyszerűen élvezni a gondoskodást, szeretetet.

A felhangzott evangéliumi szakaszban 6-szor is hallottuk az aggódás kifejezést. Főleg abban az értelemben, hogy ne aggódjatok. De Jézusról szóló történetekben, sőt az egész Bibliában egyik igen gyakran ismételgetett kifejezés a ne féljetek.

A felnőtt ember világának része az aggodalmaskodás, úgy tűnik kikerülhetetlenül része. Olyannyira, hogy a 20. századra még filozófiai rendszert is építettek a gondra, az aggódásra. A társadalom, vagyis az emberiség mára kilépett a gyerekkorból, mindenhol követeli az ember a jogait, szinte ingerülten tartunk attól, hogy gyerekszerepbe ne taszítsanak. A szabadság korát éljük – annak ellenére, hogy ez gyakran nemtetszést is von maga után, mert hát hova megy a világ...! S ezzel a szabadsággal megjelenik a gond. Talán sokkal erősebben, mint Jézus korában. Jézus korában még nem volt igazán ateizmus, nem volt ilyen fokú vallástalanság, mégis beszél arról, hogy aggodalmaskodik az ember.

Persze a gyerekek is szoktak aggodalmaskodni, főleg, ha nem szeretik őket, ill. ha nem helyesen szeretik őket, mert hát akkor nem tud megfelelni, aztán előjönnek ilyen olyan tünetek. Nem véletlen mondja Jézus, hogy legyünk olyanok, mint a gyerekek, hiszen a gyerekek bizalommal hagyatkoznak szüleikre, ugyanis alaptermészetéhez tartozik az emberpalántának, hogy anyukája és apukája gondoskodik róluk, így jöttünk a világra, s ha ezt nem kapjuk meg, fel sem tudunk nőni. Ezért beszél így a próféta: „Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” - szóval Isten még az anyánál is jobban odafigyel ránk. Milyen jó volna így élni, ennyire biztonságba érezni magunkat...

Az ember felnő, s a bűn miatt szétesett világban, a bűntől sebzett természetünkkel tele vagyunk aggodalmaskodással. Lényegében félünk a jövőtől. A jövő bizonytalan. Jézus úgy mutatja be az ezzel járó helyzetet, hogy az embernek két lehetősége van: Isten vagy a mammon, vagyis a pénz. S ez a kettő ahogy mondja nem fér meg egymással, mert vagy az egyiket, vagy a másikat utálja az ember, középút itt úgy néz ki nincsen. Vagy tiszteli vagy megveti, ill. vagy szereti, vagy utálja. Fontos tudatosítanunk, hogy Jézus itt nem parancsolgat, hanem feltárja az ember belső világát, a szívünk mélyén rejtőző hozzáállás. Azért mondja el ezeket, hogy ne csapjuk be magunkat, ill. hogy ne ámítsuk magunkat, hogy mi szeretjük az Istent, amikor erősen ragaszkodunk az anyagiakhoz. Ez egy veszettül égető dolog az ember lelkében: mit együnk, mit igyunk, mibe öltözködjünk, s folytathatjuk főleg így télvíz idején: mivel tüzeljünk... Még akkor is mélyen bent van az ember lelke mélyén ez, ha gazdag, s van mit a tejbe aprítania. Jézus szeretettel hívja fel a figyelmünket, hogy ne aggodalmaskodjunk, hogy biztonságban vagyunk, mint a kisgyermek a gondoskodó szüleitől, vagy mint a rét virágai és az ég madarai magától az Istentől. Jézus nem azt akarja, hogy felelőtlenül éljünk, mert hát gyakran indulatosan is az az ember reakciója, hogy nem lehet felelőtlenül élni, meg, hogy most akkor szórjam szét a vagyonomat! Szóval Jézus ezt szeretettel mondja, hogy a figyelmünket ne a holnapra, a holnap, a jövő bebiztosítására irányítsuk, mert ez aggodalmaskodással tölti el az ember szívét. Ha Isten országára figyelünk elsősorban, a többi is jönni fog, tisztábban, nyugodtabban tudunk gondoskodni a jövőről, ha elsősorban Isten országát és annak igazságát keressük.

Úgy kezdte Jézus a hegyi beszédét, hogy boldogok a szegények, mert övék Isten országa. Boldogok, akiknek esélyük sincs bebiztosítani a jövőjüket, mert Istenre könnyebben hagyatkoznak. Mert aki gazdag, elsősorban a gazdagságát kell megvédje, biztosítsa, fenntartsa. Ez az egész egy kelepce, s ettől az aggodalmaskodó, szorongató helyzetből akar Jézus kiemelni bennünket, elsősorban feltárva ennek helyzetét. A gazdag ifjú történetében is rámutat arra tanítványainak, hogy milyen nehéz bejutni a gazdagnak Isten országába, az ifjú szomorúan távozott tőlük, mert nagy vagyona volt. Azt mondja Isten: nem baj, ha vagyonotok gyarapszik, csak szívetek hozzá ne tapadjon. Az ember szíve pedig csalárd, örvénylő titok, olyan mint a ragacs, könnyen rátapad minden kosz. Jézus azon fáradozik, hogy feltárja nekünk a saját természetünk rejtelmeit, hogy ne csapjuk be magunkat, öntudatosságra, belátásra buzdít példáival pont azért, hogy boldogok legyünk. Erről szól az egész beszéde, amelynek ma is egy részletét hallottuk.

Pál apostoltól is erről hallottunk ma: Ne ítélkezzünk, eljön majd az Úr, mondja, a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Engedjük meg, hogy a szívünkbe eljöjjön, világosságot teremtsen. Erről szól a hitből fakadó élet, s hogy ne akkor kelljen majd megszégyenüljünk, amikor színe elé kerülünk...

 A törvényekről hallottunk az olvasmányokban. Miután Jézus elmondta, hogy kik a boldogok, és hogy a jótetteinken keresztül leszünk ennek a világnak a világossága és a föld sója, a törvényekhez nyúl Jézus. Hallottátok, hogy mi mondatott a régieknek!

Ünnepélyesen kinyilvánítja a törvényekhez való viszonyt. Ugyanis az ember egyszerűen olyan természetű a bűn miatt, hogy keressük a kibúvókat. Mint ahogy gyakran elhangzanak azok a szavak, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszeghessük őket. Persze Isten a törvényt azért adta, hogy rátaláljunk az elvesztett boldogság felé vezető útra, s ha valaki ezek alól kihúzza magát, annak az élete drasztikusan a szétesés felé sodródik. Így is szétesett a világ, ha továbbra sem tartja meg az ember a törvényt, még a személyes élete is szétesik.

Arra a kérdésre, hogy miért kellenek szabályok, ill. a törvény, persze hogy tudjuk a választ, hogy rend legyen. Ugyanígy a vallásban is vannak törvények, hogy rend legyen. Rend legyen az istentiszteletben, rend legyen, ill. helyes irány legyen az üdvösségre vezető úton. Szóval, hogy segítsenek bennünket a szabályok az élet rögös útjain az örök élet felé.

De mindig ott van a kérdés, hogy mi végre. Gyerekek szokták megkérdezni, hogy ott a mennyországban mit fogunk csinálni. Ugyanígy az igazságot kereső ember felteszi a kérdést, hogy és akkor mi van!?

A történelemben elég gyakran előfordul, hogy időnként jön egy-egy ember és kitalál valamilyen új rendszert, amivel jobbá akarja tenni a világot. Kitalálnak újabb és újabb szabályokat, újabb törvényeket hoznak létre, s rá akarják kényszeríteni a társadalomra, hogy így és így gondolkozzanak, akkor majd beköszönt az aranykor, eljön az új világ. Ilyenek voltak a nagy filozófusok, politikusok, költők. Amit kitaláltak rendszereket ma már utópiának nevezzük, vagyis beteljesíthetetlen, megvalósíthatatlan tökéletes társadalom, vagy ahogy azt maga a görög szó utópia is jelenti: sehol-sincs ország.

De így van ez valamennyiünk életében is, valamennyiünkben megvan az erre való hajlam, hogy szerintünk hogyan kellene csinálni ahhoz, hogy a lehető legjobb társadalom alakuljon ki. Bármelyikünk kerülne a legfelsőbb hatalomra, utópisztikus, megvalósíthatatlan társadalmat próbálna létrehozni. Még az egyház is, amikor lehetőséget kapott a középkorban, s már-már azt hitték, hogy létrehozták az igazi társadalmat, alapjaiban kezdett összeomlani: elindultak a keresztes hadjáratok és a boszorkányüldözések, inkvizíció. Persze sokan nem hajlandók tanulni a történelemből, s újabbnál újabb rendszert, módszert találnak ki, hogy elérjék azt ami elérhetetlen.

Érdemes Jézus rendszerét is így szemügyre venni, mert hát sokan vannak, akik azt mondják, hogy amit Jézus mond, ugyanúgy megvalósíthatatlan, mint bármely másik. Miben is különbözik akkor ez? Mitől evangélium, örömhír, ha utópia. Maga Jézus is megértő az apostolok felvetésével, hogy „Mester, ez lehetetlen!” Igen, embernek ez lehetetlen, mondja Jézus, de Istennek minden lehetséges. Jézus Isten országát hozta el, s ez az ország itt van. Ezt a rendszert nem megvalósítani kell, ez a rendszer itt van és működik. Minden más rendszer, amit filozófusok, politikusok vagy akárki kitalál, az olyan, hogy minél több embernek úgy kellene gondolkoznia és élnie, akkor majd egyszer csak beköszönt az aranykor, s még erősen hinni is kell benne, hogy majd elkövetkezik. Ezzel szemben amit Jézus tanít, az már itt van, Jézus így lép fel: elközelgett. Az ő személyében, mivel ő Isten fia, megérkezett. Ezt a világot nem az emberek megfelelő gondolkozása tartja fenn, nem azon múlik, hogy minél több ember így gondolkodik, akkor majd megvalósul. Jézus a törvényeket magyarázva azt mutatja meg, hogy ebbe az országban hogy lehet megmaradni. Ennek a rendszernek is megvannak a törvényei, de ezt az országot, rendszert nem az emberek hozták létre, hanem ezt Isten csinálja: az Atya akarata szerint a Szentlélekben zajlik, és a Fiú mutatja meg a világnak. A Fiúban, vagyis Jézus Krisztus személyében válik láthatóvá: így néz ki. Ezzé válhat az ember, erre van meghívva.

Szóval, amidőn Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból, szétesett az ember élete, és azóta keressük az elveszített paradicsomot, a boldogságot. Minden kultúra és benne minden ember, minden korban ezt keresi. Ez úgy belénk van kódolva, mint hogy táplálkozni és szaporodni kell. Isten 3500 évvel ezelőtt megadta ehhez a 10 parancsolatot, 2000 évvel ezelőtt pedig megmutatta Jézusban, hogy hogyan kell ezt csinálni. 2000 év óta pedig különféle módon az Egyház próbálkozik ezt átültetni a társadalomba, a kultúrákba és hát az egyén életébe. Ez a rendszer nincs kész. Jézus nem készre hozta, hanem elkezdte, s meghagyta, hogy ezt a kezdetet minden korban, minden egyes ember életében, minden közösségben növeszteni kell. Az utolsó vacsorán meghagyta, hogy ezt cselekedjük az ő emlékezetére, hogy ebben gyökerezzen minden. Mindig ő kezdi el, s benne folytatódik, s benne végződik. Ezt jelenti, hogy őáltala, ővele és őbenne, amikor a pap ezt imádkozza fölemelve az ostyát és a kelyhet.

A mindig új kezdet ő, nem utópia, nem megvalósíthatatlan rendszer. Mindig újból kezdhető, mindig fel is szólíttatunk, hogy térjünk meg, forduljunk hozzá, mert nélküle semmit sem tehetünk. Ez a mi hitünk titka. Legyen ez akárki másnak utópia, aki ezt megtapasztalta, a vére ontásáig hűséges lesz benne, s még ezt is Ő csinálja, nem pedig az ember.

Egyházunk és vallásunk azt tanítja, hogy Isten azért teremtette meg a világot, és főként benne bennünket embereket, hogy a saját örök boldogságát megossza velünk! Szóval Isten a boldogságra teremtett bennünket, s ezt azt hiszem minden ember fel is fedezi a szívében, vágyaiban, mert hát boldog akar lenni, a boldogságra törekszik, ill. aki reménykedik, annak a reményében a boldogság íze sejlik.

Minden törekvésünkben, vágyunkban felfedezhető, még a bűnökben is, mert minden indítékunk mögött a boldogságra való hajlamunk húzódik meg, ha nem is tisztán, de széttöredezett formáiban mindenképp.

A mi hitünk tanítása szerint a eredeti bűn, az ősbűn miatt van ez a széttöredezettség. A Bibliában Ádám és Éva vétkeként emlegetett esemény következtében Isten kiűzte őket az Éden kertből. Az Éden kert, a Paradicsom a boldogságot jelképezi, ahol az embernek megvan mindene, amire csak szüksége van, ahol kerek egész az élete, ahol harmóniában van az ember önmagával, a másikkal, a természettel és persze egyértelműen Istennel. Úgy is mondhatjuk, hogy egész, egészséges. Természetes innen nézve, hogy a hit azt tanítja, hogy a bűn az oka minden boldogtalanságnak. Fel is róják az Egyháznak vagy a vallásnak, hogy olykor túlságosan bűn-központú! Persze, így érthető, hiszen a boldogságot a bűn rontja meg. Ugyanakkor megjelenik sokszor az a szemlélet, hogy valójában Isten az oka, miért teremtette meg így, vagy ha Isten van, akkor nem lehet boldogtalanság, márpedig boldogtalanság van bőven, így logikus, hogy nincs Isten. Szóval még azok is, akik a vallás, vagy Isten ellen vannak, még azoknak összekapcsolódik a boldogtalanság az Istennel, ha akarják, ha nem. Valahogy nem tudjuk megkerülni a boldogságkeresésben Istent, beleütközünk a kérdésbe.

Minden kultúra az emberiség történelmében kereste erre a választ erre a kérdésre, hogy miben is áll a boldogság. Kereste a vallás, kereste a gondolkodás, a tudomány, a művészetek. Keresi a szerelem, a barátság, a politika. De ezt keresi a közgazdaság, a marketing, a kereskedelem a szórakoztatóipar. És nem találja. Az ember keresi, de nem találja. Olykor felcsillan belőle valami, de túl kevés, és igazából a remény szintjén éljük a boldogságot. Vagy ahogy valaki csinálja: elképzeli, hogy boldog és úgy csinál, mint aki boldog.

A boldogság, vagyis a boldog magyar szó egyesek szerint a bódog, a bódultság szóból eredeztethető, bár nem egyértelmű, hogy honnan is származik. Beszédes ez a kifejezés, ugyanis a bódult állapotban az ember nem érez fájdalmat, akkor úgy kerekebb a világ, de van egy kis fanyar íze a dolognak, ugyanis érződik benne, hogy a bódultság akármennyire is jó, de előbb utóbb vége van, s fel kell ébredni, ki kell józanodni. A realitás, a valóság nyers és durva, ahol az ember fázik, magányos és persze, hogy kell valami bódító, valami vigasztaló: legyen az akár egy tábla csoki, egy ölelés, egy korty szesz, vagy bármilyen kényeztetés, amely elveszi a valóság fanyar ízét. Nagyon hasonló ez a magyar pesszimista gondolkodás szóhoz, ahol is a gondolkodás a gond, a baj szóból eredeztethető. Amíg nincs gond, addig gondtalan az élet, vagyis boldog (?).

Más nyelveken a boldogság inkább a szerencséből (pl. a horvát) eredeztethető, vagy vidámságból, az áldásból ill. a teljességből és a szentből.

Magyar kultúránk, ahogy mondják pesszimista olykor, vagy sokszor. Lehet, hogy a nyelvünkben lévő kifejezések is hordozzák ezt. Bódult állapot inkább a szenvedélybetegek közérzetéhez hasonlít, akiknek kell az anyag, hogy legyen érzés, de a józanodás igencsak kellemetlen, különben pedig kizsigereli a szervezetét.

Találó inkább az áldott, a szerencsés, a teljes, a kiteljesedett, a célbaérkezett kifejezések, amelyek inkább segítenek megértenünk Jézus üzenetét, hogy mit is akar Isten. Miért is teremtett bennünket. Már a hitünk hajnalán, amikor Isten Mózesen keresztül megadta a törvényt, a 10 parancsolatot, annak is az volt a célja, hogy Isten átkot és áldást tárt az ember elé. Ha megtartja az ember a parancsokat, akkor az áldás felé megy, ugyanis a paradicsomból való kiűzetett állapotunk nem épp az ideális, és hát átokként éljük meg. A törvény megtartása segít abban, hogy visszataláljunk az eredeti állapotunk felé. Jézus pedig mint új Mózes, ahogy pont Mózes megjövendölte, hogy el fog jönni valaki és megadja az egész törvény értelmét. Ezért Jézus, mint Mózes a hegyről elkezdi beszédét: boldogok vagytok ti, lélekben szegények, sírók, igazságkeresők, irgalmasak, szelídek, tiszta szívűek, békeszerzők és üldözöttek. Ezek pont nem bódultságot adnak, hanem kijózanít, ugyanakkor kiteljesedést, kiegészülést, az Istenre való nyitottságot adja. Isten így tudja ezekben az állapotokban, ami olykor pontosan szenvedésekkel jár – aki sír, akit üldöznek, aki szomjazza az igazságot, ezek nem mondható épp kellemes bódultságnak. Ugyanakkor épp ezek azok az állapotok és magatartások, amelyek lehetőséget adnak, hogy Isten helyreállítsa bennünk a rendet, közöttünk a kapcsolatot.

Vagy ahogy Szent Pál apostol röviden így definiálja hitünk üzenetének örömhírét, ill. mibenlétét: Isten országa nem eszem-iszom bódultság, hanem öröm és béke a Szentlélekben. S a lényeg a Szentlélekben van. Ő helyreállít, megigazít, őbenne lehetünk mámorosak, mint az apostolok első Pünkösdkor, amikor azt mondták rájuk: részegek.

Lehet, hogy a vallásos ember számára nem kérdés miért hisz Istenben, de én legalábbis van, hogy találkozom olyan emberekkel, akik őszintén felteszik a kérdést, hogy miért higgyen Istenben?
Ez a kérdés aztán bennem is felmerül, hogy miért higgyek én Istenben? Hogy ő mindennek az alapja, mindenek kormányzója, minden az ő tudtával történik!? Felmerül a mai ember számára a kérdés: Miért ne higgyek valami másban? Úgyis minden korban szinte mindenki Istenben hitt, ez nem igazán egyedi, nem valami különleges. A ma embere vágyakozik a különleges után. Mi minden lehet ez a más? Mindenképpen valami kisebb, mint Isten, mert Isten talán túl nagy, túl távoli, túlontúl megfoghatatlan vagy bonyolult...
Egyszerűbb sok embernek a sorsban hinni, vagy netán a csillagok állásában, vagy a természet erejében, a szellemben, eszmében, tudásban. Lehet hinni az életben, az élet jogában szépségében. Vagy hinni a hitben, mint szerelmesnek lenni a szerelembe. De lehet hinni a babonákban, földönkívüliekben. Vagy egyszerűen a hagyományokban, szerelemben, önmagunkban. Vagy ahogy a Szentleckében hallottuk Szent Pál intelmeit, dorgálását: hogy ki kiben hisz, kivel tart: ,,Én Pálé vagyok'', ,,Én Apollóé'', ,,Én Kéfásé'', ,,Én pedig Krisztusé''. Talán részekre oszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették meg értetek, vagy Pál nevében vagytok megkeresztelve?... Ugyanúgy behelyettesíthetők ma is ezek a nevek papok, püspökök neveivel...
Miért Istenben higgyek? Ezt már feltették az ókorban a prófétáknak is, a próféták pedig Istennek, hogy miért higgyenek benne? Isten azt válaszolja, hogy azzal bizonyítja önmagát, hogy amit ígér, azt megvalósítja. Ábrahámnak ígér földet, utódokat, áldást, s meg is valósítja. Aztán az egyiptomi fogságban élőknek szabadságot ígér, s Mózessel meg is valósítja: kivezeti őket Kánaán földjére, a szabadság földjére, a tejjel-mézzel folyó országba. A prófétákon keresztül ígér szabadítót, s eljön Jézus Krisztus.
Jézus is ígér és beteljesít: ígérte, hogy feltámad, s fel is támadt. Ígérte a másik vigasztalót, a Szentlelket, s el is jött. Ígérte, hogy Egyháza az idők végéig fennáll, s a pokol hatalma nem vesz erőt rajta, s még mindig fennáll 2000 éve. Jézus ígérte, hogy visszajön, s a keresztény ember ezt várja, ebben a tudatban él, s olyan életvitelben, hogy várja Jézus újra eljövetelét.
Amint hallottuk az evangéliumban Jézus Názáretből, ahol nevelkedett Kapharnaumba költözködik a Tó melletti városba, Zebulon és Naftali környékére, mégpedig azért, hogy beteljesedjék az írás!!! Isten igazolni akarja az embereknek, hogy ő az, akit megígért!
Annyi félét hihetünk, ahányan csak vagyunk. Annyi pártra szakadhatunk, ahányra csak akarunk. A pártoskodás a megromlott természetünkhöz tartozik, a bábeli zűrzavarhoz, amikor valaki ill. valakik önerőből meg akarják mutatni, hogy ők valakik, mint az ősi Bábeli torony építésekor. Ezt Isten nem fogja soha megengedni, még akkor sem, ha ez az Egyházban történik. Minden hatalmaskodónak Isten letöri a szarvát, mint a zsoltárokban írva van: Isten emel fel és ő aláz a porba. Vagy ahogy Jézus is mondja, aki önmagát felmagasztalja, megalázzák... ezért van szükség megtérésre.
Jézus korában, amikor fellépett, a választott nép megosztott volt, ugyanúgy pártoskodás dúlt, mint minden korban. A választott nép körében is mindenki az írásokra alapozott, de mindenki másképp. Jézus is az írásokból indul ki, ezért megy Galileába. Zebulon és Naftali környékére. Ha alaposan megnézzük az akkori megosztottságot, az akkori sokféle pártoskodást, nem volt könnyű Jézusnak, hogy lehet itt rendet rakni?
Szent Pál apostol, aki megtérése előtt szintén az egyik nagy pártoskodó volt, sőt gyilkosságba is keveredett a pártoskodó meggyőződése következtében, megtérése után úgy fogalmazta meg, hogy Isten az engedetlenségben fogott össze bennünket, hogy így mindenkin könyörüljön. Isten is kereste, hogy mi az ami közös az emberekben, miben is vagyunk egyek? S egyértelmű, hogy a bűnben, az engedetlenségben. Isten erre alapoz. Így fogalmazza meg a Szentírás, hogy Jézust Isten bűnné tette, így lett sziklaalap. Ahogy múlt vasárnap is hallottuk, Keresztelő is így mutatott rá: íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Tehát a világban az egység a bűnben van, mindenkiben ez az, ami megvan, az önakarat, a pártoskodó hajlam, ez a gyerekes megnyilvánulás. A megosztottság, a szétesett világ, a szétesett ember megoldására így indul el Isten: Tartsatok bűnbánatot. Ez zajlik azóta is, de vannak akik megtérnek, mint Szt. Pál, s már nem az engedetlenségben vagdalódzik, hanem azt az országot építi, amelybe a bűnbánattal lehet belépni. Jézus felhív, hogy forduljunk el a bűntől és forduljunk oda hozzá, és megszűnik a szétesettség, egy teljesen új egység jön létre, új minőség, az Isten országa.
Az embereket azonban újra és újra megkísérti, hogy ne Jézushoz forduljon, hanem egy emberhez, vezetőhöz, eszméhez, sorshoz, tudományhoz, valamilyen pártoskodáshoz, egyéb hatalomhoz, vagy a pénzhez. Ez mindig a bábeli zűrzavarhoz vezet, s újra csak a szétesettségbe torkollik. Miben is higgyünk? Miért is Istenben higgyünk? Jézusban?
A szétesett világ, a szétesett ember csak úgy gyógyul meg, ha odafordul Jézushoz, mindennap. A történelem is igazolja, hogy nincs más út! Isten ígérte, s megadta. Csak így lesz olyan párkapcsolat, olyan család, olyan kapcsolatok, olyan közösség, amelyre az emberi szív a legmélyén vágyakozik. Én ezért hiszek Istenben...

Az évközi idő kezdetén, amikor is Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük, egyházunk a keresztségre, mint kezdetre irányítja figyelmünket. Jézus mint Isten Fia beáll az emberek sorai közé, s azt mondta Keresztelő Jánosnak, hogy így illendő, így igazságos. Ezt magyarázza meg a mai evangélium, mintegy a múlt vasárnapi evangélium üzenetének folytatásaként.

A mai napon Keresztelő János tanúságtételét halljuk. Egyrészt arról tesz tanúságot, hogy nem ő az, akire a népek várakoznak, mert sokan azt gondolták, hogy Keresztelő János az akinek el kell jönnie. Másrészt a feladatát teljesíti be, előkészítette Isten Fiának útját és rámutat, hogy íme, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.

Ezt halljuk minden szentmisén, a pap mintegy ezzel a mondattal szólítja fel a népet: készen áll a lakoma, s boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére, lakodalmába! Így kapcsolódunk minden szentmisében magához az evangéliumi történethez, konkrétan ahogy Keresztelő János rámutatott tanítványai és a nép előtt Isten Fiára, ugyanígy a pap rámutat az Oltáriszentségben közénk és lelkünkbe érkező Jézusra, Isten Fiára.

S az Egyház boldognak hirdeti azokat, akik hivatalosak erre a lakomára, amelyre Jézus meghív. De miben rejlik ez a boldogság? Miért boldogság ez? Milyen boldogság az, hogy kimegyek áldozni? Boldogság, vagy szokás, netán kötelesség? Igen, lehet szokás is, így tanultuk, így szoktuk, ezt kell csinálni, mindenki megy, hát megyek én is, meg miért ne, kapok ostyát. Vagy kötelességből, mert hát ez a vallási előírás, s ha teljesítem a vallási előírásokat, akkor jó ember vagyok, meg hát Jézus is mondott valami ilyent, hogy ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek! Vannak akiket bosszant, hogy szokásból vagy kötelességből járulnak az Oltáriszentséghez, mert az életvitelükön nem látszik az áhított boldogság. Ezért aztán könnyen ezzel a kritikus magatartással el is távolodnak a vallásgyakorlattól, megvetve magát a vallásgyakorlatot, s persze bennünket vallásos embereket, mert a szemükben méltatlanul áldozunk. A boldogság kisugárzását keresik sokan rajtunk templomba járó embereken, s úgy gondolom jogosan.

Mitől és miért is boldogság az áldozás? Egyrészt ezt mindenkinek magának kell megválaszolnia, hogy neki miért boldogság! Másrészt az Egyház tanításában van egy eredendő válasz, amelyhez igazodnunk kell. Először is ezt kell jó látnunk, s ehhez szabnunk az életvitelünket. Ez pedig az, hogy Jézus, amint hallottuk az evangéliumban Szentlélekkel keresztel, Szentlélekben meríti alá az embert. Keresztelő János csak vízzel keresztelt a bűnbánatra, Jézus azonban egy új létminőséget hoz, s ebbe avatja be az embert, bennünket a keresztséggel, a tanításával, az őt követéssel és az utolsó vacsora emlékével. Mindezt a Lélekben teszi velünk, s a lelkünket építi. Egy követelménye van, hogy mivel a boldogságot általában máshol keressük, a boldogságot a saját igényeink kielégítésében látjuk, s ezért bűnöket követünk el. Ezért akarja, hogy újra és újra térjünk meg, vizsgáljuk felül, hogy mit is keresek, mi is számomra a boldogság!? Mire is törekszem?! Mert ha ezt nem tesszük meg, ezt a felülvizsgálást, akkor a saját boldogságvágyunkhoz alakítjuk a vallásgyakorlatot, s csodálkozunk, hogy nem kell másoknak, főleg a fiataloknak. Ugyanígy, ha nem tesszük meg ezt a felülvizsgálatot, akkor nagyon könnyen marad a törvény, az előírás meg a szokások, s valójában már csak a jövendő boldogság reményében csakis a törvényt és a szokásokat tartom meg, s igazából a mindennapjaimban boldogtalan vagyok. Ez gyakran jellemző a vallásos emberre, akár sok jót is tehet, elmerülhet a lázas tevékenységeiben, de lelke mélyén mégsem boldog. De miért nem? Nem lenne hivatalos a Bárány menyegzői lakomájára?

Mindenki hivatalos. De amikor méltatlanul járul valaki ehhez a lakomához, akkor nem lesz boldog. Kétszer is tudatosítjuk a szentmisében ezt a méltatlanságot, egyszer amikor kezdődik a szentmise, amikor bűnbánatot tartunk, amikor felülvizsgáljuk a lelkiismeretünket, vagyis, hogy tudatosítjuk, hogy nem cselekszem mindig a lelkiismeretem szerint – másodszor pedig közvetlenül az áldozás előtt tudatosítjuk, hogy nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjjön, ezért kérjük csak egy szót szóljon, hogy meggyógyuljon a lelkem, vagyis teremtse újjá, amely állandóan a romlásnak indul, mert képtelenek vagyunk mindig a jót választani, képtelenek vagyunk azt a boldogságot keresni amit Isten kínál fel. Sajnos mindig megrekedünk a saját vágyaink és sérelmeink kereszttüzében.

Ezért mutatja be Keresztelő János Jézust, mint Isten Bárányát. A zsidóknál az volt a szokás, hogy bárányokat áldoztak fel Istennek, s bárányra – konkrétan egy kosra – olvasták rá a nép bűneit, s kergették ki így bűneikkel a pusztába, téve ezt szimbolikusan. A bűn, az eltorzulás, a félreismerés, a hibák tömbkelege az oka, hogy nem találjuk a boldogságot, s Jézus az, aki ezt elveszi, s önként vállalja, hogy az embertől kikergetett legyen, mert pont ezzel hozza meg a Szentlelket. Nem csak akkor, hanem újra és újra. Ezért van az, hogy a bűnök megvallása, a megtérés, a lelkiismeret és a meggyőződés felülvizsgálata az egyedüli forrása annak, hogy boldogok legyünk ezen a lakomán, a Bárány lakodalmán, a szentmisén.

Nekem azért boldogság az áldozás, mint ahogy mondtam mindenkinek magának is meg kell tudni válaszolni ezt a kérdést, mert hiszem hogy az áldozás újjáteremti a lelkemet, mert hát látom, állandóan romlásnak indul, esik szét, ő tart engem egybe. Az a meggyőződésem, hogy ez tartja ébren a lelkemet, lelkiismeretemet, mert mindig tudatosítanom kell, hogy mit csinálok, még akkor is amikor dühít, akkor is, ha elszomorít, nem csak akkor amikor félelemmel tölt el vagy örömöt érzek a Istennel, Jézussal kapcsolatban. Sokszor azt tapasztalom, hogy igenis Istennel kapcsolatban olyan érzések is vannak, mint a szomorúság és a harag, a düh. Persze úgy neveltek bennünket, hogy Istentől félni kell, mármint a büntetésétől, és hát egyértelmű, hogy az örömünk oka pedig maga Isten, s ezért szoktunk igazából hálát adni. De az, hogy Istennel kapcsolatos szomorúságot, fájdalmat és dühöt érezzünk ezt én legalábbis évtizedekig elnyomtam magamban. Az áldozás és a hozzá tartozó méltatlanság tudatosítása, a bűnbánat, a lelkiismeret vizsgálat, mondhatom egyszóval a gyónás adja meg meg azt, hogy egyben vagyok, Isten egybe tart. Hiszem, hogy ez tart meg egésznek, egész-ségesnek.

Ha most hittanóra lenne, akkor azt a házi feladatot adnám, hogy mindenki válaszolja meg néhány mondatban ezt a kérdést a lelki naplójában, vagy a hittanfüzetében, hogy neki mit jelent, vagy jelentene az áldozás! Vagyis konkrétan az, hogy miért boldogság hogy meg van hívva a Bárány menyegzői lakomájára, aki elveszi a világ bűneit.

A vasárnap a teremtés rendjében a hét első napja. Amikor kicsi voltam, nem értettem, hogy miért vasárnappal kezdődik a katolikus naptárakban a hét, amikor csak hétfőn megyek iskolába.

A hívő embernek a vasárnap a kezdet és egyúttal a vég is: a vasárnap összefogja a hetet. A zsidóknál csak a szombat van, vagyis a vég, a megpihenés ideje. A vasárnap, a hét első napján, amikor hajnalban Jézus feltámadt, megkezdődött az új teremtés, az új kezdet a cél mellett.

A mai vasárnappal egy sajátosan új kezdet valósul meg. Először is ma van Jézus megkeresztelkedése mellett az egyházi év első vasárnapja. Az ünnepre való tekintettel még fehér, de holnaptól már zöld színben pompázik a liturgia. Másodszor a keresztség áll a mai nap középpontjában, ami épphogy új kezdetet, újjászületést jelent.

Tehát többszörös új kezdet létezik: a liturgikus év Adventtel kezdődött el, a polgári év január elsejével, s egy új kegyelmi, misztikus kezdet a mai napon, amikor a keresztséget ünnepeljük. Jézus megkeresztelkedésével indul meg valójában az ő nyilvános működése, az Isten országának a hirdetése. A kereszténységben is az Isten országába való beavatás a megkeresztelkedéssel indultunk el. A mai nap beavat bennünket Isten világába: látható alakban leszáll a Lélek Jézusra és az Atya hangja szól: Te vagy az én szeretett fiam.

Isten világa titok, titok mármint olyan értelemben, hogy misztérium, megfejthetetlen, felfoghatatlan: hogy ő Atya, Fiú és Szentlélek. A Fiún keresztül az embernek, nekünk is megnyílik ez a titokzatos világ, Isten világa, Isten országa.

Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül – mondja Jézus. Vagyis aki hisz abban, hogy Jézuson keresztül vezet az út Istenhez, és a megkeresztelkedéssel, vagyis nyilvános alámerítkezéssel ezt vállalva beavatódik és üdvözül, vagyis megmenekül, vagyis részese lesz ennek az isteni világnak. Ezért kereszteltek kezdetben csak felnőtteket. Ez volt az egyház történelmében a gyermekkeresztség problémája, ugyanis a gyermek nem tudja felvállalni, mert ez egy tudatos döntés Jézus mellett. Aztán mivel voltak hívő szülők és odavitték a paphoz a gyermeküket és kérték, hogy keresztelje meg mert úgyis úgy fogja nevelni, Jézus hitében fogja nevelni, s megkeresztelték. Ez a mai gyakorlat is, hogy a szülők és a keresztszülők ígéretére kereszteljük meg a csecsemőket, kisgyerekeket. Vannak ma is olyan felekezetek, mint pl. a baptisták, akik csak felnőtteket keresztelnek meg, követve a legősibb hagyományt.

A keresztséggel egy fölfoghatatlan jó dologba kapcsolódunk bele: Jézuson keresztül mi is Isten fiai, lányai, gyermekei lettünk. Mit is jelent ez: Isten gyermeke vagyok!

1. Hiszek-e ebben? Jézus azt mondja: aki nem hisz, elkárhozik! - ez nagyon kemény.

2. Hány és hány ember él úgy, hogy ez abszolút nem számít az életében, nem is foglalkozik, hogy azzal, hogy meg van keresztelve. Nem tanulta meg, nem foglalkoztak vele, csak úgy beleszületett, csak egy kulturális máz rajta, hogyan is hinne benne.

3. És hány ember van, aki tartja a vallást, mint hagyományt ill. mint szokást és szintén nem az számít, hogy hisz Istengyermeki létében.

Aki nem hisz, elkárhozik. Csak a hit ment meg! Hinni kell valamiben, ugyanis csak így vészelhető át az emberi létezés, s ez mindenkire igaz, nemcsak a keresztényekre. Csak nem mindegy, hogy miben, mert hát csalatkozunk, s olyankor kiderül, hogy miben is hittünk. Vannak sokan, akik megsértődnek mert amiben hittek, ahogy hittek Istenben, nem úgy valósultak meg a dolgai, ahogy elvárta, s aztán megsértődnek Istenre, Egyházra, akár papra, akár emberekre és sértődötten magukbazárkóznak, s máris elkezdődik a kárhozat útja, mivel nem hisz.

A keresztséggel Isten gyermeke lettem. Mit is jelent akkor ez végső soron? Ez az egész arról szól, hogy az ember képtelen megmenteni önmagát, lehetetlen. A bűn terhétől az erkölcsi, szellemi, morális elsüllyedésről képtelen saját erőből megmenekülni. Egyszóval: alkalmatlanok vagyunk a boldogságra.

Azzal, hogy Isten gyermeke vagyok, hiszem és tudom, hogy mindez ellenére a boldogság várományosa, örököse vagyok – s máris ebben a hitben élek. Fiatal költők Párizsban úgy 100 évvel ezelőtt jólétükben nem is tudták, hogy mit is kezdjenek magukkal, s kitalálták, hogy kezdjenek el úgy élni, ahogy Jézus tanította. Néhány nap múlva az egyik azt mondta, hogy hagyják abba, mert ha így folytatják, akkor úgy érzi meg fog térni! Át fog alakulni az egész élete, ha így gondolkodik. Igen az életmód megváltoztatja a gondolkodást. Ezért is Jézus a követésre hív meg bennünket, nem valami eszmecserére. Ebből született az a mondás is, hogy élj úgy ahogy gondolkodol, mert később úgy fogsz gondolkodni, ahogy élsz. Akinek füle van, hallja meg!

A vasárnap mindig az új élet kezdete, valójában a keresztségben gyökerezik. A keresztények vezették be a történelemben a vasárnapot, majd a római birodalom átvette, s innen minden kultúra. Egy rejtett, titkos valóság, a kegyelmi élet, az új ember, amit csak az ért meg, akinek füle van a hallásra. Aki nem érti, vagy nem egészen, az úgy imádkozzon, hogy ne evilági javakat kérjen, legyen az egészség, jólét v. bármi. A megkeresztelt ember a Szentlelket kéri.

Végezetül egy ismert történettel zárom elmélkedésemet:

A nagy esőhiány tikkadttá, szárazzá tette a földeket. A fák fájdalmasan hullatták megfakult, elsárgult leveleiket. A fű a réteken kiégett. Az emberek nyugtalanul kémlelték a tiszta, kobaltkék eget.

Mivel mind szárazabb hetek követték egymást, és hónapok óta egy csepp eső sem esett, a helybeli pap az eső kegyelméért könyörögve rendhagyó imaórára hívta az embereket a templom előtti térre.

A teret nagy sokaság töltötte be a megbeszélt órára. Sokan hozták el magukkal hitüket jelképező tárgyakat: a Bibliát, keresztet, imakönyvüket, rózsafüzért.

A pap végignézett az embereken, és tekintete megállapodott egy kislányon, aki teljes komolysággal ült az első sorban.

A kislány egy piros esernyőt tartott az ölében.

Imádkozni annyi, mint esőt kérni. Hinni pedig annyi, mint esernyőt vinni magunkkal.

Ámen.

Lehet, hogy csak nálam, vagy a fiatalokra jellemző, hogy a három király hódolatát csaknem mesének fogom fel. Annyi mesét, filmet láttunk már, meg a pásztorjátékoknál különféle ruhákba öltözött figurák a mesevilágba űzik ezeket a bölcseket – még neveket is adtak nekik: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Királyok? - pedig csak bölcseknek nevezi őket a Biblia, és hogy más országból jöttek. Az sem biztos, hogy hárman voltak, vagy mint egyik-másik legenda négyről is tud.

Láttuk csillagát napkeleten, amely jelzi, hogy keletről jöttek, de jelezheti azt is, hogy napfelkeltekor, hajnalban lehetett ezt a jelenséget látni. S nem csak bölcseknek nevezhetők, hanem mágusoknak, asztrológusoknak is. Az ókori Babilonban nagy kultúrája volt a csillagvizsgálatnak és a csillagjóslásnak. Sokat eddig nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, soha nem foglalkoztatott a csillagok állása. Furcsálltam is mindig, amikor valaki a horoszkópból valami jövendőt akar kiolvasni magának. Soha nem tudtam elképzelni, hogy csillagok meg a bolygók állásától függne az emberek sorsa. Utánanéztem a bibliakutatók mit mondanak erről a kérdésről, hogyan magyarázzák, hogyan kellene ezt nekünk értelmezni!

S érdekes, mint ezt a csodát, mert annak lehet nevezni – több helyen is azt olvastam róla, hogy Máté evangélista csak mint egy mesét úgy mondja el, hogy párhuzamba állítsa Mózes történetével, mint egy példabeszédet. Mint Mózes megszabadult a fáraó gyermekgyilkosaitól, ugyanúgy Jézus is megmenekült Heródes vérengzésétől.

Másik forrásból pedig azt olvastam, hogy pontosan így történt ahogy Máté evangélista leírta, s ki is fejtette a kutató. Ezek a bölcsek, akik elképzelhető, hogy akár 5-en, 6-an is voltak, vagy lehet, hogy csak ketten, egy kis karaváncsoporttal érkeztek, azokkal akik kísérték őket, komoly csillagvizsgálók voltak. Az egyik tudós, az újkor hajnalán, Kepler bebizonyította, hogy Kr. előtt 7-ben volt olyan jelenség, amikor a Jupiter és a Szaturnusz bolygók úgy álltak egymáshoz közel, hogy a hajnali felkelő nap fényben ragyogó csillagként tündököltek. Az ókori keleten a Jupiter bolygó a királyok csillagát jelentette, a Szaturnusz bolygó pedig Szíria, ill. a zsidók földjét szimbolizálta. Így a két bolygó együtt állása üzenet volt a bölcsek számára, ők ezt egyértelmű jelként értelmezték, s így is tették fel Jeruzsálemben a kérdést. Hol van a zsidók újszülött királya, ugyanis láttuk csillagát napkeleten. Mivel nagyon ez az égi jelenség, ezek a tudósok felkerekedtek, hogy megkeressék. Ugyanakkor még az is közrejátszott, hogy az ókori keleten élt egy legenda, hogy nyugaton támad egy hatalmas király.

Ezek a bölcsek bizonyára más városban is jártak, mire Jeruzsálembe érkeztek, s másutt is érdeklődtek, de választ nem kaptak. Hanem amikor Jeruzsálemben érdeklődtek, Heródes királlyal egész Jeruzsálem megrémült. Heródes a kegyetlen és féltékeny uralkodó, aki a saját gyerekeit is kivégeztette, betegesen féltette hatalmát, a nép pedig Heródestől rettegett.

A bölcsek végre konkrét eligazítást adtak, eddig csak egy furcsa jelenséget láthattak a hajnali fényben az égbolton, most pedig bölcsek lévén láthatták a rémületet az egész városon, hogy mekkora port kavart a jöttük. Most pedig Betlehembe küldik őket, ahelyett, hogy bárki kém követte volna őket – ugyanakkor ez felettébb érdekes, ha már megrémült az egész város.

Amikor megtalálták, nagyon megörültek – számol be az evangélium. Mária pedig fogadta hódolatukat, s nyilván megkérdezték Máriát, hogy az, akit az ölében tart, ő-e a zsidók újszülött királya, ill. az, akit ők keresnek. Mária biztos olyan választ adott nekik, amiből megértették. Nem valószínű, hogy királynak mondta, sőt itt is zavarba jöhetett, mint az angyali üdvözletkor. De biztos, hogy a bölcsek valamit felismertek még Máriában is, nyilván csak vele tudtak kommunikálni, a kisdeddel nem tudtak eszmét cserélni. A történet meseszerű, de végiggondolva apró léptekkel érthető és valószerű az egész esemény.

Ami igazán csoda a mai ünnepen, a bölcsek lelkiállapota, akik több száz km-t tettek meg a sivatagon keresztül, heteken keresztül egy csillagkép miatt. S a végén találnak egy gyermeket az anyja ölén – s hódolnak.

A bölcsekről szóló legendák között van egy 4. bölcs, aki lemaradt és 33 év múlva érkezik meg, s csak a kereszten lévő feliratot találja: a Názáreti Jézus a zsidók királya. S ő is felfedezi és ő is lerója hódolatát.

A gyermek és a keresztrefeszített, a Karácsony és a Húsvét. Mindkettő hallgat a bölcsek előtt. Karácsonykor még nem beszél, Nagypénteken már nem beszél. A bölcs pedig felismeri benne Istent.

Ilyen az Oltáriszentség is: gyermeki tisztaságot és a keresztrefeszítettet jeleníti meg. Tiszta áldozat, gyermeki némaság és feláldozott némaság. Ebbe a csendbe, az ember csendes hódolatába tudja beleteremteni önmagát. Istennek ez a jele a bölcsek jelzik, hogy mindenkihez szól, bárkihez, bárhová is tartozzon. Ámen.

Új év van, új kezdet!

A kezdet a Bibliában Isten Szava, a teremtés: Isten szólt és lett minden, ami csak van. S úgy fejezte be a teremtést mielőtt megpihent, hogy megáldotta az embert.

A most olvasott olvasmányban ezt hallottuk: Így áldjátok meg Izrael fiait és ezt mondjátok nekik: ,,Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!'' Így hívják le nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket.

Ez az áldás ma is nagyon élő áldás mind a zsidóknál, mind a keresztényeknél. A választott nép ezt az áldást akkor kapta utasításba Mózes és Áron, amikor kivonultak Egyiptomból és a nép életében egy új kezdet indult el, immáron a szabadságban. A választott nép a rabságból a szabadságba lépve áldást kap, egy új kezdet lehetőségeként. Az újrakezdéshez áldás kell, ill. a kezdéshez egyáltalán áldás kell. Áldani azt jelenti, hogy jót mondani, jót kívánni.

Amikor boldog új évet kívánunk valakinek, akkor megáldjuk azokat, amennyire őszinte, annyira erős is, az összetartozásunkat erősíti, támogat és önbizalmat ad, tettekre serkent. Mindig nehéz depressziósnak, elkeseredett embernek áldást mondani, mert nem fogadja be, nem éri el az új kezdetet. Nekem ez sokszor nehéz, sőt fájdalmas, hogyan is lehet megáldani azt aki mondjuk már feladta, aki már nem akar újrakezdeni.

Ugyanakkor sok jókívánság csak szokás, bele sem gondolunk, csak mondjuk, mert hát ezt kell mondani.

Az áldás mindig az átokkal áll szemben. Az átok az áldással szemben rossz mondás, csúnya beszéd, azt jelenti rosszat mondani egészen a rosszat kívánásig. Az átok mindig is a világ sötétségéhez tartozott – ahogy mondja János evangélista: a világosság a világba jött, de a világ jobban szereti a sötétséget! Tapasztaljuk is sokszor amikor irigységből valaki nem jót mond, hanem félrehúzott szájjal legyint, vagy kipletykál. Pl. amikor valamelyik családban a 3. babát várják, akkor nem áldást kapnak a kismamák, hanem mintha átok lenne. Egyik rokonoméknál is, amikor a 3 babát várták, a szomszédaik megszakították a kapcsolatot velük, s panaszkodott a rokonom, hogy mennyire meglepődött, hogy miért gond ez nekik, hogy miért vannak sokan, akik nem tudnak erre áldást, jót mondani. Valahogy sötétség nem tudja befogadni a világosságot.

A teremtés kezdete így zajlott, Isten így szólt: „Legyen világosság!” Ez az Isten első szava. Ez az első szó is Isten részéről nem más mint áldás. Újév alkalmán is Istent utánozzuk, áldást mondunk, jókívánságokat. Mint az étkezés kezdetén, milyen szép szokás, asztali áldást mondunk!

Mária ünnepe van. Ővele kezdődött az új teremtés: fogantatásával, majd azzal, hogy ő fogant, mégpedig egészen különleges módon. Az angyal is áldással lép be hozzá: ...Üdvöz légy, … áldottabb vagy te minden asszonynál. Itt kezdődik el az új teremtés: új létforma: férfi közreműködése nélkül. Isten beleteremt Máriába egy új magzatot, megáldja, s áldott állapotba kerül – milyen szép szójáték.

S átkozott még az abortusz gondolata is, és teljesen átkozott lesz, aki meg is teszi, mert átkot hív magára, aki kiveti magából az életet, ugyanis elfordítja arcát az új élettől.

Az áldás így hangzik: „ fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” Amikor elfordítom arcomat valakitől, a szeretetet, a reményt ,az életet vesszük el tőle. Milyen sokat jelent az arc, a tekintet, a mosoly. Ha köszöntünk valakit, áldást mondunk s nem nézünk a szemébe, vagy nem néznek a mi szemünkbe – mit ér az!? De ha az arc, a tekintet találkozik, abból remény sugárzik ki, abból jövő lesz, abból élet és derű lesz, amely sugallja létezik a boldogság.

Isten arca, amit Áron és fiai mondanak, valójában az maga Jézus. Jézus az Isten igazi arca, és azzal hogy megszületett Isten az arcát adta oda az embereknek. Még a neve is, hogy Jézus – a mai napon Jézus névadását is ünnepeljük, ahogy hallottuk az evangéliumban – azt jelenti Isten megszabadít. Isten igazi arca, igazi neve Jézus, Isten új teremtése: Jézus.

Régieknek szokása volt, de vannak ma is akik használják előszeretettel amikor valahova indulnak: Jézus nevében. Vagy amikor kezdték a napot: Jézus nevében, s keresztet vetettek.

Így áldjuk és köszöntsük az új évet magunknak is és családjainknak is és mindenkinek, az új lehetőséget megadva: Jézus nevében.

KÖRLEVÉL A CSALÁD ÉVE MEGNYITÁSÁRA

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Harminc esztendeje annak, hogy 1981-ben II. János Pál pápa kibocsátotta Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítását a keresztény család feladatairól a mai világban. Püspöki Konferenciánk a 2011. évet a Család Évének nyilvánította. Döntésünket az a szándék vezérelte, hogy tanúságot tegyünk hitünkről és felkeltsük az emberek szívében a szeretet és a felelősség érzését a társadalom legfontosabb intézménye, a család iránt.

Hogyan alakul a családok sorsa Európában, különösen pedig hazánkban? Ez a kérdés alapvető emberi problémát tár fel: milyen helyzetben van ma Európa, milyen állapotban élnek földrészünkön, különösen hazánkban az emberek? Nehéz erre átfogó választ adni. Ha a II. Vatikáni Zsinatnak az Egyház a mai világban című lelkipásztori rendelkezését tartjuk szem előtt, ma is el kell ismernünk, hogy az igazi választ úgy találhatjuk meg, ha szembenézünk a mai ember örömeivel és reményeivel, bánatával és aggodalmaival (Gaudium et spes 1). Amikor tehát az Egyház értékeli az egyén helyzetét és a társadalom állapotát, újra és újra pozitív és negatív szempontokra hívja fel a figyelmet. Nem azért teszi ezt, mert mindenáron azt akarja kimutatni, hogy a mérleg egyensúlyban van, hanem attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy Isten műve önmagában mindig jó, de a bűn árnyékot vet a teremtett világra. Így hát a hívő keresztény nem engedhet a reménytelen borúlátás kísértésének, de nem élhet a valóságtól elrugaszkodott álomvilágban sem.

2. Európa, ahol annyi nemzet kultúráját alakította Krisztus evangéliuma, ahonnan a keresztény örömhír hirdetői eljutottak az egész világra, ma azonosságának mély válságát éli át. Ha elutasítjuk Isten és a vallás gondolatát, sőt a valóság megismerésének lehetőségében is kételkedünk, könnyen kiszolgáltatjuk alapvető értékeinket pillanatnyi vágyak és érdekek játékának. Európának és népünknek is szüksége van Istenre. Nem feledkezhetünk meg gyökereinkről, mert csak így tudunk reménységgel és a valóság talaján állva tekinteni a jövőbe.

Kortársaink közül sokan abban akarják megélni szabadságukat, hogy mindentől függetlenítik magukat, semmire nincsenek tekintettel, a másik emberre sem, a közösségre sem, a saját jövőjükre sem. A kellemes közérzetnek ebben a bűvöletében könnyen megeshet, hogy nem vesszük észre: elmúlik az élet, s amire lehetőségünk volt tegnap, az holnapra már a múlté. Gyakran félünk meghozni életünk nagy döntéseit, elkötelezni magunkat a sírig tartó hűségre egy jó házasságban. Pedig olyan lények vagyunk, akiknek a fejlődéséhez is, a fizikai, szellemi, lelki értékekben való gyarapodásához és kiteljesedéséhez is szüksége van a jó közösség, a szerető család biztonságára. Még Isten szeretetét is a családi élet tapasztatából vett fogalmakkal fejezzük ki. Így tudjuk igazán átérezni, mit jelent, hogy ő szerető Atyánk, mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ugyanígy az Egyházban és a közösségben is magabiztosabban, harmonikusabban találjuk meg a helyünket, ha átéltük a szeretet és a bizalom légkörét. Ha megtapasztaltuk az anyai szeretetet, igazi értelmet kap számunkra az is, hogy az Egyházat édesanyánknak valljuk.

Az emberi személy igazi szabadsága lehetőség az Isten akarata szerinti, értékeket teremtő és megvalósító életre. A szabadság tehát nem a kapcsolatok megszakítását, az azoktól való úgynevezett megszabadulást jelenti, hanem életünk megtöltését a szeretet gazdagságával.

3. Társadalmaink irányvesztésének világos jele a népesség fogyása. Hazánk lakossága az idén tízmillió alá csökkent. Pedig a család egészséges működése egyben a társadalom egészségének is fokmérője. Európában mindenki elismeri, hogy súlyos népesedési probléma alakult ki. A keresztény ember azt is feladatának érzi, hogy a megoldást keresse, mégpedig abból a biztos hitből kiindulva, hogy Isten szeret minket, hogy neki terve van velünk. Ezt a tervét pedig Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki.

A család és az élet Isten tervének szerves része, sőt a család lehetővé teszi, hogy megérezzük az Istennel való közösség örömét. A férfi és a nő szerelmének szépsége, ha egész életre szóló szövetségre lépnek egymással, Isten legvonzóbb természetes képét jeleníti meg az emberi társadalomban. Ez az életszövetség a férj és a feleség kölcsönös javára, s az új emberi élet elfogadására és nevelésére irányul. Ma mégis azt látjuk, hogy gyakran hiányzik a nyitottság a sírig tartó házassági közösségre. Mintha félnénk attól, hogy igent mondjunk az életre! A mai városi, de egyre inkább a vidéki élet is úgy szerveződik, hogy nagy nehézséget jelent népes családot fenntartani. Az anyaságot a társadalom nem mindig becsüli meg kellően. A gazdasági válság és a munkanélküliség szorongást és félelmet hoz sok család életébe. Pedig az anyaság és a családok megérdemlik az egész társadalom megbecsülését és szolidaritását. Az ő támogatásuk nem pusztán szociális kérdés, hanem egész népek, társadalmak jövőjének, létének vagy nemlétének kérdése. Márpedig az élet ára megfizethetetlen. Bármilyen gazdag legyen is egy ember, az életét nem vásárolhatja meg: végül is minden vagyona kevésnek bizonyul. Ahogyan a zsoltár írja: „Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha, hogy örökké éljen, s a sírt ne lássa” (Zsolt 49,9-10).

4. Imádkozzunk az idén különös odaadással családjainkért. Legyen a család maga is a közös hit, a közös imádság otthona. Plébániai közösségeink ismerjék meg, tartsák számon a körükben élő katolikus családokat. Maguk a családok is örömmel találják meg egymással a kapcsolatot. Osszák meg egymással ünnepeiket és gondjaikat, segítsék egymást munkával, személyes jelenléttel, tapasztalatok átadásával, és ha szükséges, anyagiakkal is. Büszkeség lehet számunkra olyan családok közösségéhez tartozni, akik gyerekruhával, bútorral, baráti szóval, betegek ápolásával nap mint nap segítik egymást, akik hordozzák a nemzedékek közötti összetartást, akiknek gondjuk van a magányosokra, az idősekre és a betegekre is. Különös figyelemmel és szeretettel kísérjük azok kereszthordozását, akik súlyosan fogyatékos gyermekeket nevelnek! Bátorítjuk azokat is, akiknek megtört a családi életük, tartsanak ki a hitben és az Egyházzal való közösségben.

Kérjük a Szent Család áldását családjainkra, kérjük az első magyar szent családnak, Szent István királynak, Boldog Gizellának és Szent Imre hercegnek közbenjáró támogatását. Kérjük a példamutató családapa, Boldog Batthyány-Strattmann László könyörgését családjainkért és egész nemzetünkért. Amen.

Budapest, 2010. december 26, Szent Család vasárnapja

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Mint a születés az anyaölből, amely az éjszaka öleléséből az új nap virradatára új életet hoz a világra, úgy lépett ki az Atya öléről az egyszülött Fiú, az Ige, az Isten Igéje, Isten Szava.

És ahogyan az éjszaka öleléséből az új élet csordul és ezután a gondoskodás veszi kezdetét, úgy az Isten szeretete túlcsordul és a megteremtett világot gondoskodásával látja el: eleinte a próféták szavával, majd az idők teljességében ő maga ölt testet, mert az Ige Istennél volt és az Ige volt az Isten. És testté lett, Hússá, hús-vérré. Majd amikor saját magát, húsát (vagyis testét) és vérét eledelül itt hagyja, megígéri, hogy másik gondoskodót küld, a Szentlelket: nem hagylak árván titeket.

Karácsony ünnepét rendkívüli ünnepélyességgel hangzik fel szerte a világon: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Mi ennek a jelentése és üzenete Karácsony napján? A „kezdetben” kifejezés minden megtörtént dolog elé irányítja a figyelmünket, amikor nem volt még világ, hanem csak Isten. Az Ige akkor is volt már Istennél és Isten az Ige is. Már a teremtés könyve így kezdődik: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Isten az ő Igéjével teremtette az egész világot.

János apostol megértette Jézus küldetését, ő az Ige, aki azért jött, hogy újjáteremtse a világot, ez az új kezdet: az új ég és az az új föld. János apostol megrendülve írhatta le ezeket a szavakat: láttuk dicsőségét, az Ige ugyanis testté lett és közöttünk élt. Az Atya egyszülöttének dicsőségét látták, tapintották, beszélgettek vele, kísérgették tanító útján.

Nyilván Jézus feltámadása után írja ezeket le János evangélista, amikor látja az üres sírt és hitt. Miután Jézussal együtt étkeztek a keresztrefeszítés után, így elmélkedi át, hogy itt egy új teremtés kezdődött, új kezdet van az Isten megtestesülésével.

Ha foglalkoztak volna abban az időben evolúcióval, János azt mondta volna, hogy új, magasabb rendű faj jelent meg: a Krisztus, a Megváltó ember, az istenember, a keresztény. S mint erősebb faj, eluralkodik az egész világon: cél ugyanis az egész világot kereszténnyé, Jézus tanítványává tenni. S ha a világ kegyetlen és visszautasító is, és jöhet bármilyen rezsim, a keresztényt, a krisztusit nem tudja elpusztítani, kiirtani. Hiába szidják a középkori egyházat, az ókort és a középkort egyedül csak a kereszténység élte túl, és túl fogja élni az Európai Uniót, a NATO-t és Amerikát is, és még az ezeket követő birodalmakat is. … Országának nem lesz vége – mondjuk a Hiszekegyben, vagy ahogy Jézus maga mondta, olyan egyházat alapított, amelyen a pokol hatalma nem vesz erőt. Kár aggódni tehát...

A kereszténység új kezdet. Azért ünnepélyes János evangéliumának ez a kijelentése, mert beharangozza, hogy Karácsony a világba hozta az örökkévalóságot, az örök országot. Tegnap este miközben a ministránsok karácsonyi ajándékait rendezgettem, a halkan szóló rádióban Zorán: Kell ott fent egy ország c. dala hangzott. Kell ott fenn egy olyan ország, amit sosem rontunk el! - visszhangzanak szavai bennem. Még ez a dal is sejteti, hogy van ez az ország, s ami örömhír, hogy nem csak fent, hanem köztünk is lehetséges.

Olyan ország jött el Jézussal, a megtestesült Igével, amely mindent túlél és csak ez marad meg. Mindaz aki ellenkezik a szeretettel, eltűnik a történelem süllyesztőjében, s max. úgy emlegetik majd mint Heródest, Hitlert, vagy Sztálint.

Az új korszak embere tehát Jézus Krisztus, a megtestesült Szó, aki magatartásával kinyilatkoztatta milyen az Isten, hogy az Isten szeretett: ahogy mondja ugyancsak János apostol a levelében: „szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől való, és mindenki aki szeret Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.

Minden széthullik, amibe nincs benne Isten, nincs benne a szeretet Lelke. S ez még akkor sem szétválasztható, amikor az ateista, vagy az egyházellenes szeretet tanúsít embertársa iránt, ugyanis, aki szeret, az tudva, vagy tudatlanul mégiscsak Istent, az Igét használja.

A mai evangéliumot akár így is megírhatta volna János apostol: Kezdetben volt a Szeretet, a Szeretet Istennél volt és Isten volt a Szeretet. Minden a Szeretet által lett, és semmi sem lett nélküle ami lett. És a Szeretet testté lett és közöttünk lakott, láttuk az ő dicsőségét, Isten egyszülött Fiának.

Erre a dicsőségre, erre a magasabb rendű létre hív meg bennünket Jézus azzal, hogy legyünk az ő tanítványai. Ámen.

 Ma kora délután hallgattam a rádiót, miközben még családtagjaim ajándékainak utolsó simításain ügyködtem, egy kisgyermek szavalta Szent Pál apostol csodálatos himnuszát, melyet a Korintusi egyházközségnek írt a szeretetről. Csodálatos volt gyermekszájból hallgatni, igencsak meghatódtam, talán ez volt számomra az a karácsonyi pillanat, amikor a szívem mélyéig hatoltak Isten szavai. A szeretethimnusz lényegi mondani valója: ha szeretet nincs bennem SEMMI VAGYOK. Ezt egy 4-5 éves kisgyermek úgy megtanulta, s olyan átéléssel mondta el, hogy bízom benne, egy életre bevésődött a szívébe.

Év vége van, tél, szünet, ünnepek. Új év, új tavasz veszi kezdetét a hosszúra nyúló éjszakákból. S itt szeretnénk megpihenni ezen az éjszakán, ezeken a napokon, egy év után. Szeretnénk otthon érezni magunkat szerető családunkban, a szeretetben szeretnénk megfürödni, hazatalálni, megérkezni. S eljövünk a templomba is, hogy meghajtsuk fejünket, térdünket: vagy mert így illik, vagy pedig mert van miért. Vagy mert hiszek Isten szeretetének csodájában. Egy XX. századi fizika tudós öreg korában ezt írta naplójába, amikor visszaemlékezett egy karácsonyi estén életére és számot vetett vele: amikor tizenéves voltam, elkezdtem kételkedni Isten létében. Húsz éves koromra már nem hittem Istenben. Harminc évesen kifejezettem tagadtam Isten létét. Negyven éves koromban lázasan igyekeztem mindenre választ adni, s megtalálni a választ. 50 éves koromra kifogytam a válaszokból. 60 évesen újra kezdtem kételkedni a meglévő válaszaimban. És most 70 éves koromban itt térdelek a betlehemi jászol előtt. Valamennyien végigjárjuk ezt az utat, van hogy naponta, hetente, vagy évente vagy egyszer az életünkben.

A mai este, éjszaka, egy újabb alkalom, hogy felismerjük a betlehemi jászol ajándékát. Alkalom, hogy szívünket megérintse a szeretet a maga egyszerűségében a faragott jelképes figurákon vagy éppen az eljátszott figurákon, szerepeken keresztül. Valamelyik figura, szerep bizonyára közel áll hozzánk: talán a kismama, az anya szerep, vagy a gondoskodó apaszerep, vagy a pásztoroké, netán a bölcs máguskirályoké... De lehet, hogy az a fogadós vagyok, aki elutasítja a szálláskeresőt és szíven üthet kapzsi magatartásommal a szembesülés, lehet, hogy én vagyok a fogadós!? De lehet, hogy angyal szeretnék lenni, aki hirdet, aki örömet szól, aki énekel, aki boldog, mert látja Istent és Isten fényétől világít. És sajnos vannak olyanok is, akik nem is tudják szerepüket a történetben. S egyre többen vannak, akik szeretnének eljátszani egy jó szerepet: egy jó apát, vagy egy jó anyát, vagy egy jó munkást, de nem megy, mert talán mindig mást akart játszani, s nem hallotta meg lelkiismerete szavát...

Isten tudja, hogy mit akar, ő tudja mi az ő szerepe: ezért választotta az istállót, ezért választotta a pásztorokat. De ide választotta a napkeleti bölcseket is, nehogy azt higgyék az okosok, hogy mert a szegényekhez húz és az egyszerűséget kedveli, nehogy azt higgyék, hogy ostoba is. A bölcsek is kifejezik hódolatukat.

Karácsony így kettős ünnep: egyrészt a személyes életünkben mint szeretet akar megérinteni benne az Isten, mint amilyen a pásztorok személyes közvetlensége. Általában ezt élhetjük át, ha vannak bensőséges kapcsolataink, vannak olyan emberek körülöttünk, akikhez egyszerű őszinteséggel tudunk fordulni. Mi mást szeretnénk, mint ilyen bensőséges, szeretetteljes pillanatokat, mégpedig minél gyakrabban. Ezért is van az, hogy ezt gyermeki, de mondhatnánk pásztori lelkülettel lehet csak átélni, mert különben csak zengő érc, vagy pengő cimbalom vagyok, amint szavalta a kisgyermek ma délután a rádióban Szent Pál Szeretethimnuszát. Másrészt Karácsony másik üzenete a betlehemi figurák napkeleti királyain keresztül cseng át, hogy a világmindenséget átfogó és összetartó Logosz-Isten, mint Isten Szava testet öltött, alakot bont a tapasztalható érzéki világban – amelyet felfedezni vélnek a bölcs királyok, tudományuk, számítgatásaik rávezetik őket arra, hogy érkezik a zsidó nép közé valaki, újszülött király, látták ugyanis csillagát napkeleten, s hódolatukat kívánják kifejezni. Ők azok, akik bizonyítják, hogy nem csak érzelmi meghatódottságról szól ez az esemény, ez az éjszaka, hanem itt a szellem, a tudás is hódolatát fejezi ki. A többi úgyis néma csend, ha zajong is a világban... Ezt fedezte fel az idős Nobel díjas fizikatudós is a betlehemi jászolnál térdelve.

Tehát a szeretet megható és finom gyermeki ill. pásztori íze és megvilágosodás szellemi ereje Karácsony éjszakáján szó szerint fény a sötétben és úgy néz ki hogy ez a kettő csakis egy állatetetőben, jászolban szundikáló csecsemő előtt történhet meg. Új kezdet ez, új tavasz, új nap az emberiség történelmében, és egy új lehetőség, új virradat is lehet a mi saját személyes életünkben is.

Új nap, mely virrad, új reményre, hitre és szeretetre, erre a háromra, amely közül legfontosabb a szeretet. Ez a szeretet nem szűnik meg sohasem. Ezért is Karácsony szentestéje mindig is más mint a többi ünnep: meghittség és fény.

Az előkészület ideje az Advent. A fokról fokra készülődünk, hétről hétre jelzi ezt nekünk az adventi koszorú. Ez a fokozatos készülődés azt idézi meg bennem, Isten is fokozatosan készült el a teremtéssel. Hat nap alatt megteremtette a világot, a 7 napon pedig megpihent – tudjuk jól a Szentírásból. Persze, most nem az a kérdéses, hogy ez a hat nap milyen időt, korszakot jelent, meg hogy hogyan is vagyunk az evolúcióval, hanem azt gondolom, hogy így az ünnepek előtt a 6. és a 7. nap közötti viszony a fontos. Innen származik, az Úr napját szenteld meg parancsolat, meg hogy 6 napig dolgozzál, a 7. napon pedig pihenj meg, szenteld azt a te Istenednek. „Milyen szép is lenne” - mondják sokan, akiknek muszáj, akiknek be kell menni a munkahelyre vasárnap is, de hallani olyant is, hogy otthon vasárnapra marad a sok házi teendő, vagy csak már rabjai a munkának – Isten pont ettől tart, hogy az ember belegabalyodik és a kényszer, a függőség, a muszáj irányítja, s egy idő után elveszíti az igazi ünnepléshez való érzékét.

A hat nap munkát ugyanakkor tekinthetjük úgy is, mint előkészületet a 7. nap megünneplésére. Ez van kicsiben és ez van nagyban is, mint az advent 4 vasárnapja és Húsvét előtti 40 nap böjt.

Nemcsak a történelem, a tapasztalat hanem az egyéb emberrel világával foglalkozó tudomány is fölfedezi, hogy az ember számára az ünnep a kapaszkodó, az ünnep emel ki bennünket a világ forgatagából. Valójában az ünnepek rendezik el az életünk nagy eseményeit: kezdve a kereszteléstől, a házasságkötésen át a temetési gyászszertartásig. De évről évre visszatérő ünnepköreink is ezt a célt szolgálják, hogy rend legyen az életünkben. Legfőképp a születés és a halál kereteiben gondolkodva. Karácsony a születés, Húsvét a halál misztériumát ünnepelteti velünk. A többi csak előkészület.

A 4 gyertya az adventi koszorún, a 4 hét előkészülete jelenik meg ezekben a gyertyákban, a 400 év messiásra való várakozás a választott nép történetében. Isten így látta jónak, hogy a kultúrában ennyi időre volt szüksége az emberiségnek, hogy be tudja fogadni legalább olyannyira, hogy be tudja indítani az egyházat, amely immáron minden népet átfog, nemcsak egy választott népet.

A várakozás időszaka ez, amit felidézünk a gyertyagyújtásokkal, egyre közelebb kerülhetünk az ünnephez. A várakozás, előkészület hangulata kell, nagyon fontos. Ezt a hangulatot, kell szolgálja a koszorú gyertyafénye is, az ajándékvásárlások is. Az ember mindig is várakozik, várakozói állásponton van: vár, hogy kapjon valamit, s érdekes, hívő, hitetlen egyaránt ünnepli Karácsonyt, mint a szeretet ünnepét és ajándékoz, ajándékot kap. Akarva vagy akaratlanul, Istent utánozzuk: Isten megajándékozza a világot: egy szűz fogan, és fiút szül: egy új gyermekkel – már csak azért is új mert nem férfi akaratából született, s még azért is új, mert a neve: Emmánuel = velünk az Isten. Isten önmagával ajándékozza meg a világot, az emberiséget. Vigyázzunk, és készüljünk, hogy be tudjuk fogadni, mert azt is tudjuk, hogy Jézus mint világosság a világba jött, de az ember olykor jobban szereti a sötétséget, s ahogy az evangélium mondja: övéihez jött, de övéi nem fogadták be.

Minden évben nekifutunk, hogy egy koszorú 4 gyertyáját meggyújtsuk így decemberben, az év végén még egyszer összegyűjtsük erőnket, hogy kifejezzük szeretetünket, vagy hogy az új évhez jobban nekiveselkedjünk. Köztudott, hogy az emberek nagy része ilyenkor költi el a megspórolt pénzüket, kicsit úgy egész évben erre az egy ünnepre készülődnek. Még ebben is felfedezhetjük: az egész év előkészület az év végére, Karácsonyra, s ez jele, hogy az egész életünk is egy előkészület az új életre, a feltámadásra való megszületésre. Tehát az életünk is olyan mint Isten 6 napig tartó teremtő munkája. Az ember egész élete előkészület a 7. napra. Az egész életünk az örök életre születés, a nagy Karácsony előkészülete, amikor majd feltámadunk.

De nézhetjük úgy is, hogy az ember egész élete egy adventi koszorú, amelyen az utolsó, a 4. gyertya a temetési gyászmisén meggyújtott húsvéti gyertya.

Isten kimondta szavát, kimondta és megüzente nevét: Emmanuel, velünk az Isten.

Józsefnek álmában az Úr angyala közli, hogy miről is szól most a dolog, mert hát fél, van benne valami ciki, kínos! S Istenből erőt merít, hisz, s nem fél magához venni Máriát. Nekünk keresztényeknek, Krisztus követőknek az adventi koszorú, a vasárnap, a Karácsony, az ünnepi ebéd és vacsora és még az ajándékok is erről szólnak: Ne féljünk magunkhoz venni a tanítást, Jézust, Máriát. Ne féljünk, hiszen velünk az Isten.

Jézus nagyon dicséri Keresztelő Jánost, azt mondja nagyobb ember nem született, neki jut az a feladat, hogy elkészíti Isten útját. Mégis, aki az Isten országába tartozik, az nagyobb nála, még akkor is, ha az Isten országában a legkisebb is. Ezek szerint az Isten országa valami rendkívüli dolog. Isten országába tartozni mindennél többet ér. Minden evilági, de még túlvilági reményt is felülmúl. - Sokan úgy gondolják, hogy majd a halál után kiderül, addig úgy él ahogy neki tetszik, ahogy jólesik.

Még az is elégtelen, hogy jól és rendesen élek, jót teszek és megnyugtatom magamat, hogy azért én rendes ember vagyok. Vallásos zsidó emberek: farizeusok, szadduceusok, egyszerűen rendes vallásukat gyakorló, adakozó, böjtölő, imádkozó és templombajáró emberek voltak. Nem káromkodtak, nem loptak, nem csaltak, rendszeresen imádkoztak, hetente többször is elmentek templomba. S a végén egy akarattal kiabálták, hogy ne Jézust, hanem Barabást engedje szabadon a helytartó, azt az embert, aki gyilkos. S ez nem elég, hogy azt engedje el, hanem addig nem nyugszanak meg, míg meg nem feszíti, egyhangúlag halált kiáltanak: feszítsd meg! Valami miatt így van, hogy míg nagyon jó, hogy vallásunkat gyakoroljuk, közben úgy néz ki valami hiba csúszik a rendszerbe, ugyanis a vallást gyakorló embert kísérti meg először, hogy Istent likvidálja. Fel is róták már párszor panaszkodva, hogy némely vallásos ember szeretetlenebb mint egy vallástalan. A vallásos ember miközben vallását gyakorolja, vallási parancsokat teljesíti, a figyelme arra irányul, hogy hát azért én milyen jó ember vagyok: imádkozom, templomba járok, nem lopok, nem csalok, nem káromkodom. Közben, ami igaz, az igaz, olykor a vallásos lenézi a vallástalant, vagy csak lesajnálja – persze akinek nem inge az ne vegye magára. Boldogok, akik nem botránkoznak meg Jézuson, Jézus viselkedésén!

Jézus tudta, hogy Keresztelő Jánoshoz az egész nép kiment a Jordán folyóhoz. Még Jézus is nála volt, ő is megkeresztelkedett nála – persze ő másképp mint a többi ember. Ezért kérdezi, hogy miért mentetek ki hozzá? Mit akartatok látni, mit akartatok hallani? - Boldog, aki nem botránkozik meg benne!!

Mit akarunk mi látni, mit akarunk mi hallani? Mit akar az ember látni, hallani? Ha mélyen önkritikusan magunkba nézünk, akkor fölfedezhetjük, hogy a saját igazunkat akarjuk látni és hallani. Önmagunkat akarjuk igazolni. Egyik nagy görbe utunk, nagy vargabetűnk az amikor eltölt bennünket az az érzés: lám igazam volt. Végöl is kiderült, hogy nekem lett igazam!

Mit akarunk látni? - Valójában a saját igazunkat. Még Keresztelő János is a börtönben, amikor elküldi tanítványait a kérdéssel, hogy Jézus-e az, vagy valaki mást várjanak. Meg akar győződni még egyszer arról, hogy igaza volt-e, hogy igazat hirdetett-e?! Keresztelő azt hirdette, hogy aki eljön, annak szórólapát lesz a kezében, megtisztítja szérűjét, a búzát a csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti, meg hogy a fejsze a fák gyökerénél van és kivágnak minden olyan fát, amely jó gyümölcsöt nem terem.

Közben Jézus az Isten országát hirdeti, békés, csendes és megbocsátó!!! Keresztelő János elbizonytalanodik: Te vagy-e az, vagy mást várjunk? Pedig a Jordán folyónál, a keresztelésnél egyértelmű volt számára, látta a galambot leszállni rá és hallotta az Atya szózatát, hogy ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok.

Jézus pedig mit üzen vissza? A Szentírásból idéz neki, abból válaszol! És hozzáteszi: boldogok, akik nem botránkoznak meg rajta.

Mivel az ember önmagát akarja igazolni, megbotránkozik az Istenen. AZ ember szemében Isten botrányosan viselkedik, leöleti saját magát, megbocsát olyanért is amiért az ember képtelen megbocsátani, szeretettel van a gerinctelenek iránt is, sőt, azt mondja, hogy a prostituáltak megelőzik nála az erkölcsös embereket, a tékozlóknak ünnepet rendez, s megszegi a vallás fő parancsát, a 7. nap tilalmát, sőt Istenkáromlással vádolható.

Az ember megbotránkozik és keresztre feszíti és még be is szól neki: ha másokat megmentettél, szabadítsd meg hát magadat!!!

Mit akarunk mi látni, mit akarunk hallani? Mit akarunk mi a templomban? Mit akarunk Karácsonytól? Mit akarunk Jézustól? Önigazolást, vállveregetést, vagy valami mást? Ő az vagy valami mást várjunk. Boldogok, akik nem botránkoznak meg benne!

Olykor riogatónak tűnnek a Szentírásból a szavak, mintha ma is Keresztelő János Isten fenyegetését tolmácsolná. Gondolom, hogy többedmagammal vagyok úgy, hogy ez megrémiszt, s nem egyszer értetlenül állok az ilyen képek előtt, hogy Isten szórólapátját tartja kezében és olthatatlan tűzre veti a pelyvát, meg hogy a fejsze a fák gyökerénél van. Sokszor úgy érzem, hogy nem lehet ilyen az Isten, nem dobhat tűzre, nem vághat ki. Én jó akarok lenni, jól akarom csinálni, szeretni akarom Istent, nem jöhet cserébe az, hogy ő meg – mert valami hibát elkövetek, olthatatlan tűzre fog vetni miatta. Sok emberrel találkozom, akik pont ilyen félelmekkel vannak Istennel szemben, még azt is bűnként élik meg, amelyek nem is bűnök, s rettegnek Istentől, mert hát ilyen szórólapátos fejszevillogtatós valakinek képzelik el, s aztán szoronghatnak egész életükben. Főleg, ha esetleg valaki ebben erősíti is őt. Jézus mégis Jóságos Atyának mutatja be Istent. Jézus ahogy irgalommal nem ment el semmi -féle ínség mellett, hanem egészen bensőséges magatartással állt az elesett, a kicsiny és a gyenge mellé. Jézus mégsem úgy jelent meg mint egy viking katona a nagy baltájával.

Mégis elhangzanak rendszeresen ezek a fenyegető szavak, de nem csak Keresztelő Jánostól, hanem nagyon sok prófétától, sőt magától Jézustól is hallunk olyant mint amikor a sírásról és fogcsikorgatásról beszél, meg a következő példabeszédben:

Meglepő, hogy a szeretetet hirdető Jézus az Isten országát ilyenhez hasonlítja: a mihaszna szolgától elveszik amije van, de nem is ez most az érdekes, hanem, hogy az ellenségeit, akik nem akarták, hogy a királyuk legyen leöleti. Úgy néz ki erős hatalmi harc folyik Isten országáért. Vannak, akik nem azt akarják, amit Isten, ugyanakkor magukról azt hiszik, hogy lényegében jól csinálják a dolgaikat. Ezekkel került szembe Jézus, igazán ezeknek mondja mindig is a fenyegető szavait, akik persze aztán ezért elintézik, hogy eltegyék láb alól. Milyen gyűlölet, micsoda vakság ez! Azt gondolják, hogy Isten ügyében fáradoznak, közeben csak a saját érdekeiket nézik, vagyis a saját érdekeiket összekeverik Isten ügyével, s Istent ki is végeztetik azt gondolván, hogy Istennek tesznek szívességet. Ilyen volt Szent Pál apostol is míg meg nem tért. Ez a fajta vakság a legveszélyesebb, ez az ami leginkább árt Isten ügyének, nem a vallástalanok, meg a közömbösek. Ezért nevezi Keresztelő János viperák fajzatának őket. És komolyan kilátásba helyezi a kemény büntetés a farizeusoknak és a szadduceusoknak, akik csoportba verődve falkában támadnak, Istenre hivatkozva. Elnyomják a gyengét és a kicsinyt és pozíciókból lövöldöznek. Magatartásukkal nem akarják, hogy Jézus legyen a király, mert az a szemükben nem is olyan előkelő, szeretni a kicsinyt, a kitaszítottat, és a bűnöst, az a vallásos embert olykor kellemetlenséggel tölti el. A vallásosság, a külsőségekre törekvő vallásosság nem akarja, hogy Jézus legyen a király, kilátásba van számukra helyezve a fejsze, a szórólapát és az olthatatlan tűz.

Jézus olyan királyságot hoz, amelyben az ellentétek kibékülnek, ahogy hallottuk az olvasmányban: „a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén (…) Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert.”

Ezt Jézus a betlehemi jászol békéjével hozza közénk, csecsemőként érkezve. Nincs mitől félni azoknak akik ezt várják. Akik Istent várják, az ő országát, azoknak érkezik, de akik a saját országukat akarják építeni, azok követségére felkoncoltatás vár. Rajtunk is áll, hogy melyik táborba tartunk, vagy melyik táborba érkezünk. Kérdés, hogyan bánunk felebarátainkkal sőt, ellenségeinkkel. Ez az eljövendő király ilyen országot hoz, várjuk-e? Ill. mit is várunk egyáltalán? Nem hivatkozhatunk semmire, mint Keresztelő János mondja, Isten a kövekből is képes fiakat támasztani magának. Nincs senkinek: sem a pozíciójából, sem tisztségéből, sem származásából fakadóan biztos útja ebbe a királyságba. Ez az ország csak akkor érkezik, ha erre várnak. Ezért kell megtérni újra és újra, mert mindenki, s ki kell emelni, hogy MINDENKI megkísértetik, hogy a saját elképzelését várja és kisodródik. Ezt kell mindig felülvizsgáljuk magunkban, hogy valójában arra várok-e amit Jézus hoz? Ezt jelenti a megtérés és a jó gyümölcsöt teremni ezért az országért.

Jézus a vízözön előtti napokhoz hasonlítja életünket. Az emberek ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, élték az életüket. Az ember tényleg így éli az életét. Élelem szerzés és párválasztás, aminek szimbóluma az asztal és az ágy. Hallottam egy beszámolóból, egy házaspár történetéből, hogy amikor összeházasodtak, a feleség azt mondta a férjének, hogy neki csak két kívánsága van az egész házasságra vonatkozóan, amit szeretne megkapni: az egyik, hogy egy hatalmas, tömör fából készült ebédlőasztalt szeretne jó kényelmes székekkel, és a másik? – kérdezte a férj. A másik pedig egy hatalmas és nagyon kényelmes ágy a hálószobába – válaszolta a feleség. A férj csodálkozva kérdezte: semmi nerc bunda, álomnyaralás, vagy ilyesmi? Semmi más nem kell – felelte a feleség. Hogyhogy? - csodálkozott el a férj. A feleség nagyon bölcsen azt válaszolta: gondolj bele az életünk legnagyobb idejét, a legtöbb órát úgyis az ebédlőasztalnál a konyhában akár a hétköznapokban akár az ünnepi ebédeknél és vacsoráknál fogjuk eltölteni, főleg amikor még unokáink is lesznek, és persze a hálószobában töltjük különben is életünk egyharmadát. Mennyire igazad van... mondta a férj és magához ölelte feleségét. Ilyen szép reményekkel, vágyakkal indul mindenki az életbe – és ez természetes. Azonban ebbe mindig valami beleszól. Valami belerondít, valamiért hiba csúszik a rendszerbe, vagy egyszerűen csak túl nehéz az élet, a másik ember. Amikor a házasságról volt szó egyik előadáson, két mondatot vetített ki az előadó: az egyik: A másik ember a mennyország! A másik pedig: A másik ember maga a pokol. Két hírességet idézve kezdődött az előadás. S feltette a kérdést, hogy hogyan látjuk, melyik az igaz. Sokan csak az egyikre szavaztak, de volt aki, talán tapasztalatból, bölcsen és csendesen közbeszólt: mindkettő. Igen, az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Akinek a másik ember a pokol, azt otthagyják. Különben is, ott amikor a másik ember a pokol, ott háború dúl, még ha nincs is mindig harc, ha éppen tűzszünet van, vagy csak puskaporos hordón ülve reggeliznek... Izajás prófétától hallottuk a jövendölést, hogy olyan kor jön el, amikor a kardból ekevasat kovácsolnak, a lándzsákból pedig szőlőmetsző késeket. A gyilkos fegyverekből az életet elősegítő munkaeszközök lesznek. A kardból, amely levágja az ellenséget szántóeke lesz, amellyel helyet készíthetünk a gabona magjának, amelyből akár százszoros termés aratható, s majdan a lisztje kenyérré lesz dagasztható, s így válik életet adó falat kenyérré. Ugyanígy a bot végén levő szurony, amellyel a az ellenség odaszegezhető a fához, vagy a földhöz, amellyel messziről átdöfhető az ellenség, átkovácsolódik metszőollóvá, amellyel megtisztítható lesz a szőlőtő, beoltásra kerülhet a nemes ág, s megteremhet így az a zamatos gyümölcs, melynek nedűjéből vidám lehet az emberi szív – így a Szentírás. Lényegében a falat kenyér és a korty bor jövendöltetik, az üdvösség íze, s ez pontosan a harc eszközeinek átalakításával történik meg. Persze ez az embernek önerőből lehetetlen. Képtelenek vagyunk erre, ugyanis Krisztus nélkül mindig a kardot, vagy a lándzsát rántjuk elő, s nem egyszer még mielőtt támadnának, védekezve támadunk – azt a meggyőződést követve, hogy inkább ő sebződjön, mint én. Mint az anekdotában, hogy a tanár az egyik gyereknek ad egy nyaklevest, mire a gyerek: „De tanár úr, nem is tettem semmi rosszat!” „De majd fogsz!” - mondta a tanár. Ugyanígy nem egyszer még mielőtt bántanának már előre védekezésből támadunk, mert hát a másik nagyon könnyen a poklot is jelentheti, vagyis a saját kiteljesedésem akadályát. Mert hát az a pokol, amikor beszorulunk a saját világunkba, s nincs kapcsolatunk a másikkal, s ez főleg a házasságra lehet igaz, de a családon keresztül kiterjed az egész emberiségre, s harc dúlhat bárhol. A béke az, amire vágyunk, nem fegyverszünetre, hanem arra a békére, amit az ekevas és a szőlőmetsző kés hoz el, az a munka, amelyet a lelkünk megmunkálására fordítunk, hogy falat kenyér és korty bor legyünk mi is a másik számára. Advent kezdődött. A várakozás ideje. Ezt az időt az Egyház arra jelölte ki, hogy munkáljuk magunkat, és akár másokat, akár egymást, hogy béke legyen a szívében. Lándzsáinkat és kardjainkat, amelyekkel másokat bántunk fordítsuk önmagunk megmunkálására. Advent az elcsendesülés ideje is, a bűnbánaté, a lelkiismeret-vizsgálaté. Elcsendesülve vizsgálgassuk magunkat, hogy hogyan szoktunk bántani másokat. Akár jogosnak véljük, akár nem. Tényt vizsgáljuk magunkba: kivel vívom harcaimat, kiket ítélek el, kik ellen lázadok, kikről mondok negatív véleményt, kiknek szólok be... ezek a kardjaink és lándzsáink. És amint felhagyunk mások bántásával, elkezdhetjük önmagunk lelkének felszántását, hogy az Ige, mint mag a lelkünkben jó talajba hulljon. Az Ige, amelynek megtestesülésének ünnepét várjuk szeretne a mi lelkünkben is megtestesülni. Szent Pál apostol így mondja ezt a szentleckében: „Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban.” Csakis így lesz béke a lelkünkben, s máris nem pokol vagyok a másik számára, hanem mennyország.