Ahogy figyelem az idő múlását, gyerekkoromban talán az adventi idő volt az, ami a leglassabban telt. Talán azért, mert nagyon is vártuk a Mikulást, hogy mit tesz a gondosan megtisztított cipőnkbe és a csizmánkba. Édesapám egy alkalommal el is játszotta Mikulást elváltoztatott hangon, ill. nem egyszer zörgetett az ablakon. Mi pedig feszült figyelemmel izgultunk, hogy mit is hoz nekünk, meg hogy ki is ez a titokzatos Mikulás! Majd újra várakozás vette kezdetét, ugyanis számoltuk a napokat Karácsonyig. Újabb várakozás és remény az újabb ünnephez, és persze gyermek lévén az újabb és még több ajándék reményében. S még Karácsonnyal sem telt be minden, mert nálunk az volt a szokás, hogy Újévre is kapunk ajándékot! Várva várt és különleges hónap volt számomra gyermekkoromban december. S ha még hó is esett, akkor végképp különleges volt!
A felnőtteknek jóval gyorsabban telik ez az idő. Azóta nekem is. Most is úgy érzem, hogy máris itt van Karácsony, pedig csak kedden lesz Mikulás. S ma már a szentmise végén azt hirdetjük, hogy jövő vasárnap advent 3. vasárnapja. Mintha szeretném lelassítani az időt. Várjunk csak egy kicsit, álljunk meg. Várjunk már egy kicsit. Még ez a magamnak feltett felszólítás is: várjunk(!) figyelemre méltó! Hiszen advent van, a várakozás ideje! Mintha az érzéseim is ezt diktálnák: várakozni kell! A gyermek türelmetlenül várja az ünnepet, a felnőtt pedig meg akar állni, felszólítja még önmagát is, hogy VÁRJUNK csak egy kicsit!
Miért is kell megállni? Mi van emögött e várjunk csak egy kicsit!? Talán rohanás? A felnőttek rohannak? Az idősek számára pedig az idő rohan! Milyen furcsa ez az idő! Péter apostol levelében ezt hallottuk: „Egy valami pedig semmiképpen se kerülje el figyelmeteket, szeretteim: Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap.” Mire is figyelmeztet bennünket így advent idején ez a péteri felszólítás? Már az is sajátos helyzet, hogy itt adventben a polgári év utolsó hónapja egybeesik az egyházi év első hónapjával! A december így az időszámításban is egy különleges időszak. Egyben az első, és ugyanakkor az utolsó hónap is. A polgári életben a költségvetések és a zárszámadások ideje egyúttal. Az emberek elszámolnak és terveznek!
Isten országa is ilyen. Amiben már most élünk, de még nem osztályrészünk. Elközelgett, de nem lehet azt mondani, hogy itt van, vagy ott! Közöttünk van, bennünk van! Vajon meglátjuk-e, felfedezzük-e? Van-e szemünk rá? Nemde ezért kellene megállnunk és várnunk egy kicsit? Elgondolkodni ezeken így télvíz idején, amikor itt vannak a hosszú hideg esték. Amikor nem virgonckodik az ember a napsütésben, hanem a ködös időben az ember is magába száll, ránk ereszkedik egy késztetés, a bensőségesség utáni vágy, a kellemes, fűtött szoba, vagy konyha szívet melengető barátsága. Ilyenkor mintha könnyebb volna elmélázni. Hiszen lelassult a természet, álomba merült! Vele együtt mi is egy kicsit álomba merülünk, felnőtteknek, időseknek eszükbe jut a gyerekkor szépségei, a gyerekek pedig alapból is álmodják a világot!
Még az utcák is, ahogy feldíszítődnek, majd pedig kivilágítódnak estére, mintha álmodna a város! Miről álmodik? Múltról? Jövőről? Valami szépről! Szeretetről! Felhangzanak az adventi koncertek, műsorok... álmot lát a város! Egy-egy pillanatra, mintha kiesnénk az időből, mintha átmennénk Isten világába, hiszen „egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap.”
Persze, hogy ez kell! Ezt kell elkészítenünk! Nem csak zárszámadást, költségvetést. Elszámolást. Az Úr jövetelét is! „,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt” - hangzik el jóval Jézus előtt az ószövetségben a prófétai szó! Majd az evangélium előhírnöke újra felidézi ez a hangot, a pusztába kiáltónak a hangját! Isten érkezik. Időn kívülről belép a világ idejébe. Az ember idejébe, a mi időnkbe. Egyrészt akkor és ott az első Karácsonykor, amikor megszületett Jézus. Másrészt amikor a felnőtt Jézus érkezik tanításával az emberek közé, amikor megmutatja, hogy ki az Isten! Harmadrészt pedig nekünk ma a jelenben és a jövőben is érkezni kíván. Ehhez az érkezéshez kell utat készítenünk: egyrészt egy születésnapot tisztességesen előkészíteni december 25-t, másrészt ezzel párhuzamosan a lelkünkben ráhangolódunk magára az ünnepre, harmadrészt pedig Istent a végtelen szeretetet be tudjuk fogadni az életünkbe. Mindegyik fontos: az ünnep előkészítése, ajándékok, főzés takarítás. Ugyanúgy fontos, hogy kellően lelkileg is ráhangolódjunk, nehogy üres unalommá váljék maga az ünnep. De talán mégis a legfontosabb, hogy Jézussal milyen személyes találkozásom van, vagy lesz. Ki nekem ő?
Várjunk egy kicsit! Hangzik el egy felszólítás! Hasonló módon mint a pusztába kiáltó szó! Várjunk csak egy kicsit! Álljunk meg a magunk lelki csendjében és bírjunk ki egy kis időt, hogy éppen nem csinálunk semmit. Nem tervezgetek, nem fantáziálgatok, nem mormolok imákat, hanem álljunk meg és csak Jézusra gondolok, az ő jövetelére, az ő jelenlétére. Mert itt van! Jön. Érkezik. Adjunk helyet neki, készítsük el az útját!
