Amit most az imént hallottunk az evangéliumban, egy olyan utasítás, olyan eljárás amely az első tanítványok életében fontosnak bizonyult, ugyanis már az első közösségek olyan problémákkal küszködtek, amely valamennyiünk életét érinti. Érinti az ember családját, munkahelyét, szomszédságot, a rokonságot, szinte bármilyen csoportosulást, közösséget.
Nekem személy szerint is egyik legnagyobb vágyam Isten országára, azért várom Isten országának elérkezését, mert ott megszűnik a sértés és a sértődöttség. Hányszor van, hogy megsértenek bennünket, s nem is tudjuk, hogy mi hányszor sértjük meg a másikat, legtöbbször észre sem vesszük, s a szálkát akarjuk kiszedni mások szeméből, miközben a saját szemünkből hatalmas gerenda áll ki.
A sebzett emberi természetünkből fakadóan félünk az őszinteségtől, mert a másik, s nem egyszer épp a legközelebbi, félreérti és megsértődik. Feltárjuk gyengeségünket, s a másik tapintatlan, s felsérti a sebeinket, vagy épp támadási felületet biztosítunk számára. S hát hol támadjuk a másikat? Persze, hogy ahol a legérzékenyebb, mert hát le kell szerelni, le kell állítani, meg akarjuk védeni magunkat. Az ember meg akarja menteni önmagát, de pont ezen az úton veszíti el, hiszen tönkreteszi a kapcsolatot, pont azt ami a megmentésére szolgál. Ha meg nem bocsátotok szívből egymásnak, nem juttok be Isten országába. Lehetetlen. Aki meri Jézusért, az ő ügyéért elveszíteni önmagát, aki készen áll arra, hogy önmagát feláldozva ne üssön vissza, az megmenti magát az örök életre. Ez olyan nyitottságot kíván, olyan magatartást, amit Jézus élt. Bántották is, s a végén jól elbántak vele. Ő pedig hagyta. A sebzett ember, aki védi magát, ezt gyakorta értelmetlennek tartja, sőt lázad ellene. Szinte képtelen hagyni, hogy mások bántsák. Még Jézus is, amikor bántani készültek, azt mondta: nehogy azt higgyétek, hogy ti veszitek el az életemet, nem, hanem én adom oda, s vissza is veszem. Őszintén tárta fel Isten világát a saját személyén, életén keresztül. Ezt mondja egyik apostolnak, Fülöpnek: Aki engem lát, az látja az Atyát is.
Mi félünk az őszinteségtől. Hányszor hallani, hogy emberek bocsánatot kérnek az őszinteségért, amikor őszinte személyes dolgot mondanak el életükből. Pedig pont erre van szükségünk, erre érzékenyek a többiek is. Annyira értéktelenek lettek a szavak, a rengeteg beszéd és információ hallatán, hogy ki vagyunk hegyeződve az őszinte beszédre, őszinte megnyilvánulásokra. Különben is csak akkor vagyunk boldogok, ha van esélyünk szabadon élni egy közösségben, családban, ahol őszinte érzéseink szabad teret kapnak, s nincs mit rejtegetni, s nem kell félni attól, hogy bántanak.
Sajnos ez a vágyunk, hogy egy igazi közösség igazi tagjaivá legyünk, nem könnyű feladat. Mindenekelőtt ott vannak a többiek, akiket nem tudunk megváltoztatni. Mert hát mi mást akarnánk első körben, mint hogy a másik változzon meg. Nincs semmi jogunk valakit is megváltoztatni azon a címen, hogy én érezzem jól magamat.
Nagyon nagy erőfeszítésbe kerül minden generációnak, hogy megtalálja helyét a társadalomban, az életében: szakmája legyen, munkája, becsülete, tekintélye, jó hírneve és még emellett boldog is legyen, ne legyen haragosa, de a jogai is érvényesüljenek. Az ember a végletekbe sodródik: vagy elnyomást szenved, vagy ő nyom el másokat. Nem egyszer mindkettőben van egyszerre: kisebbrendűségi érzései vannak vagy uralkodó és öndicsérő nagyzásai. Vagyis megsért valakit, vagy őt sértik. Olyannyira belénk tud ez ivódni, hogy már észre sem vesszük, olyannyira bennünk van, hiszen felmenőinktől az anyatejjel és az anyanyelvvel átvesszük ezeket a sebzettségeket is. Eleve egy kis közösségben növünk fel, mint az élővilágban kialakulnak a rangsorok: aki erősebb személyiség, vagy aki gazdagabb elnyomja a másikat: nem véletlen, hogy mint a kutyáknál, farkasoknál kialakul a rangsor, az emberben is benne van, figyel arra, hogy ki legyen a falkavezér. A latin mondás is innen ered: az ember embernek farkasa.
Először is akik elnyomást szenvednek azok szeretnének változtatni. Jézus is elsősorban a szegényekhez és az elnyomottakhoz szól. Tanítványai is amikor versengenek egymással, kisgyereket állít közéjük. Különben az elnyomók sem boldogok, mert magukra maradnak.
Isten országa mit Jézus tanít, amit az Atya akar, az a barátsággal, sőt a szerelemmel fejezhető ki, ahhoz hasonlít, ugyanis mind a szerelemben, mind a barátságban azon vagyunk, hogy a másiknak a szolgái akarunk lenni. Ezért az embernek egy kissé félkegyelművé kell válnia – persze azok szemében, aki a farkasok szemével nézik a világot. Jézus nem véletlenül a bárány, Isten Báránya, ezzel veszi el a bűnt. Szelíd, szolgáló szeretettel.
Isten uralma fordítottja a világnak: nem üt vissza, nem érezteti hatalmát, nem kegyetlenkedik, hanem szelíd szolgáló szeretettel vigasztalja meg az ember szívét. Ez tesz bennünket is báránnyá, mert hát farkasok vagyunk, környezetünk, közösségünk elő tudja hozni belőlünk a farkast: a dühöt, a türelmetlenséget, a keserűséget amiből tehetetlenül támadunk nem egyszer a másik gyenge pontjára, szíve sebzettségére.
Kérjük Istent, hogy Lelkét árassza szívünkbe, ahol farkasordító hideg uralkodik. Kérjük tőle a megtérést, a belátást, hogy szívünkben felfedezzük a farkasokat, s hogy nemet tudjuk rájuk mondani, hadd legyünk mi is bárányok...
