Van egy régi, ókori mondás: „Mondd meg milyennek látod Istenedet, s megmondom ki vagy!
Mi az Isten képére teremtetett emberek hajlamosak vagyunk tetejére állítani a dolgokat, és Istent a saját képünkre formálni, s így hamis istenné alakítani az Istent. Az ókorban, a régi görögök, s ugyanígy az ókori rómaiak, akik merőben meghatározzák mind a mai napig a kultúránkat, tudományainkat, a jogrendszerünket, modhatni az egész világszemléletünket, sokféle mesét találtak ki az istenekről. Sok istenben hittek, s ezeket ma már csak filmekből, mesékből, s persze történelmi tanulmányainkból ismerjük. Szóval meséket történeteket mondtak el az istenekről, amelyek valójában saját magukról, az emberek életéről regéltek: háborúkról, veszekedésekről, házasságról, szerelemről, megcsalásról, mások nyomorgatásáról. Gyakran úgy jellemezték az istenek és az emberek kapcsolatát, ami nem egészen kedvez az embereknek. Úgy tartották, hogy az istenek irigyek az emberekre, a szerelmükre, a boldogságukra és emiatt intézik úgy a világ dolgait, hogy abban legyen szenvedés, hogy azért az embernek ne legyen jó! - a mai témánk az irigység.
Az ógörögök a mitológiáikkal végső soron saját magukról meséltek: az ember lelkében lévő erőket: a jóságot, a gonoszságot, a vágyakat mitikus mesékkel mondták el, amelyeket mind a mai napig tanulmányoznak kultúr- és vallástörténészek, antropológusok, pszichológusok.
A múlt vasárnapi evangéliumban azt hallottuk, hogy a szolga, akinek elengedték a rengeteg tartozását, fojtogatni kezdte szolgatársát, hogy adja meg neki azt amivel tartozik, azt a pár dénárt. A saját igazságát szajkózta, s ez lett a veszte, mert igazságtalan volt: nem irgalmazott társának!
Hasonló módon a mai példázat is a bennünk lévő elferdült igazságérzetet próbálja felszínre hozni, hogy tudatosuljon: az ember rossz szemmel nézi, hogy Isten jó!
Persze jó néhányan tiltakozhatunk most, hogy én nem is nézem rossz szemmel, hogy Isten jó! Isten ments! Pedig bizonyára előfordul, hogy nemtetszésünknek adunk hangot, amikor azt látjuk, hogy a gonosz és rossz ember sokszorta jobban él, mint mi. S még, ha kérkedik, akkor még dühbe is gurulunk, netán átkozódunk is.
Gyakran a szülők bajba is vannak, hogyan legyenek igazságosak, amikor gyerekeik között akarnak igazságosan szétosztani valamit, vagy amikor hagyatéki tárgyalásra mennek az örökösök felmerül az igazságosság komoly kérdése. Olyannyira meg tudunk sértődni, hogy hallani sem akarunk arról, hogy esetleg másképp is lehetne.
De másban is előfordul: ha valaki okosabb, szebb, tehetségesebb, szerencsésebb, sikeresebb, vagy az életében úgy néz ki kevesebb szenvedést kap, sőt ha úgy véljük, hogy a kegyelem az osztályrésze, már nyugtalankodunk. Ezt a nyugtalanságot nevezhetnénk irigységnek. Már kisgyerekek, elsőáldozók lelki tükrében jó, ha ott van a kérdés: tudtam-e örülni mások sikerének, vagy rossz szemmel néztem, hogy neki jó?!
Az irigység olyan bennünk, mint a búvó patak, csak alkalmanként jön elő, különben nem is tudjuk, hogy irigyek vagyunk. Az irigység is a hamis igazságérzetünk miatt van bennünk, s a kárörömmel mérgezi lelkünket, a kapcsolatainkat, és ezzel együtt Istenhez fűződő bizalmunkat. Amikor irigyek vagyunk, úgy érezzük, hogy jogos a sértődöttségünk, mint a tékozló fiú bátyja, aki felrója apjának, hogy örül és lakomát rendez az elveszett fia megérkezésének, hazajöttének örömére. S az is kiderül, hogy ez az irigység az apjával való kapcsolatot, a bizalmat mérgezi: lám ez a te fiad!!
Hasonló a mi viselkedésünk is, amikor sajnáljuk a másiktól a jót, főleg attól, akit nem szeretünk eléggé. Magatartásunk éppen ezt mondja Isten felé: „Lám ez a te fiad!” Főleg, ha nagy volt a szája, az arca.
Volt, hogy hittanórán az a kérdés merült fel: miért van az Isten? Az egyik válasz a gyerekek részéről az volt: „Azért, hogy segítsen!” Ez a válasz nagyon igaz, de veszélyes is, mert van olyan kérés, amit nem hallgat meg, amiben nem segít: mégpedig a búvópatakként elrejtőzött irigy vágyaink beteljesítésében: ezek azok amelyek úgy kezdődnek pl. hogy ha én megnyerném az ötöst...,vagy ha nekem olyan tisztségem lenne...
Isten fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, esőt ad igaznak és bűnösnek egyaránt, s még erre is olykor azt mondjuk, hogy nem igazságos. Ebből fakad az a prófétai válasz, hogy az én útjaim nem a ti útjaitok, az én igazságom nem a ti igazságotok. Valójában az ember irigy, nem pedig az Isten, mint ahogy azt az ókori görögök gondolták! Vagyis vigyázni kell, hogy ne járjunk úgy, mint az ókoriak, hogy Istent vádoljuk azokkal a dolgokkal, amelyek búvópatakként bennünk vannak. Isten végtelen szeretetét a kereszten mutatja meg, s felszínre hozza sok szívnek titkos gondolatait – ahogy Simeon mondta Máriának.
Jézus irgalmas magatartásából, ismerhetjük meg milyen az Isten, s ez akkor is így van, ha a mi tapasztalatunk pillanatnyilag olyan, mint azok akik a nap terhét viselték, és többet vártak jutalomként, mint azok, akik egész nap szinte nem csináltak semmit!
A hit arra hív, hogy ne a magunk rossz tapasztalataira formáljuk az Istent, hanem fordítva: Jézus magatartására figyeljünk állandóan, hogy a rossz élményeinket felvállalva, a hiteltelen emberek jó sorsát látva, ne Istent hibáztassuk, hanem vállalva saját keresztünket és a megígért jutalomra, arra az egy dénárra figyeljünk, amely maga az Isten országa!
