Az imént egy érdekes beszélgetést hallottunk az evangéliumban. Isten beszélget egy emberrel, egy asszonnyal, és olyan, mintha elbeszélnének egymás mellett. Azért is érdekes ez a beszélgetés, mert ehhez hasonlít az ember beszélgetése Istennel: mi is mondjuk a magunkét amikor imádkozunk, ill. amikor a lelkiismeretünk megszólal, és mondjuk a saját érveinket.
Az ember amikor imádkozik, akkor Istennel beszél, de akkor is Istennel beszélünk, amikor azon töprengünk, hogy mitévők legyünk bizonyos helyzetekben, amikor tudjuk mi a helyes, tudjuk hogy irgalmasnak, megbocsátónak kell lennünk, de keressük az érveket, okokat, hogy igazoljuk magunkat: pl. nem mondom el, hogy valójában mit érzek, mit gondolok, mert attól tartok, hogy mit fog gondolni a másik, vagy attól tartok, megsértődnek, ha őszinte leszek. Így aztán inkább nem mondjuk el azt úgy ahogy bennünk van, hanem szépítünk rajta, átalakítjuk, ösztönösen apró terveket szövünk, megpróbáljuk kiszámítani, hogy mire hogyan reagálnak mások, aztán úgy alakítjuk, ahogy az számunkra a lehető legkedvezőbbnek tűnik. (minden szentnek maga felé hajlik a keze!) Nem az igazsághoz szabjuk tetteinket, hanem ahhoz ahogy az számunkra a legkedvezőbb és nagyon könnyen később már azt tartjuk igazságnak.
És szinte mindig ez a vége, hogy úgy érezzük nem értettek meg bennünket, magunkra maradtunk, saját igazunkkal. Sajnos így működünk. Mint ez az asszony az evangéliumból, aki vizet megy meríteni Jákob kútjához. Belegabalyodik az érveibe: először is értetlenkedik: nemhogy adna egy pohár vizet a szomjazónak (pedig a vallása előírja a segítségnyújtást), pedig Jézus csak egy kis vizet kér, szomjas, s nincs eszköze, amivel felhúzhat vizet magának. Hanem érvel: hogy lehet az, hogy te zsidó létedre tőlem kérsz. Az asszony a kor szokásaiba menekül. A zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal, főleg nőkkel nem. Jézus azonban megpróbálja kimozdítani ebből, Jézus megpróbálja az asszonyt a saját igazából a teljesebb igazság felé kimozdítani. Erre az asszony összekeveri: Jézus az élő vízről, hitről beszél, s az asszony összezavarodik. Isten válasza az ember számára érthetetlen, ha a saját igazunkkal el vagyunk telve.
Jézus újra próbálkozik: egy apró csodával, megmondja, hogy 5 férje volt és a mostani párja nem a férje. Erre az asszony kezd megnyílni: „Látom próféta vagy”, de újra a saját igazába menekül: vallási szokásokat keveri bele, hogy hol kell imádkozni, ill. hogyan kell imádkozni. Úgy látszik nem könnyű kilépni magunkból és Istenre figyelni, nagyon-nagyon lefoglalnak bennünket a vallási ismereteink, szokásaink és a saját igazunk.
Erre Jézus feltárja az imádság lényegét: mivel Isten lélek, ezért lélekben és igazságban kell imádni őt. Az asszony újra a saját véleményébe, tudásába sodródik: „majd eljön a Messiás, a Megváltó, aki majd megmondja, hogyan kell” -mondja. S a beszélgetés eljutott a csúcspontjára, itt érkeznek meg egymáshoz, az érvek ezen a ponton találkoznak: Jézus megmondja neki, hogy ő az, akivel most éppen beszélget. Micsoda érkezés, micsoda döbbenet!
Ez azért is csodálatos, mert ráláthatunk arra, hogy Isten és ember egymáshoz intézett beszéde mindaddig elmegy a másik érvei mellett, amíg az érvek Jézushoz nem vezetnek.
Jézus a Messiás, a Megváltó, a Krisztus, akinek a személye az a híd, amely az ember és az Isten világát összeköti. Olyan ténylegesen mint egy, híd amely egy folyó két partját összeköti és átjárhatóvá teszi a két partot. Ezen a hídon tud az ember, úgymond félúton, találkozni Istennel. Ha nem Jézus személyén keresztül keressük Istent, ha nem Jézuson keresztül imádkozunk, beszélünk Istennel, akkor azokhoz hasonlítunk, akik a folyó két partján állva integetnek és kiabálnak egymásnak, s a folyó közben elviszi a hangot s nem értik meg egymást. Isten építette ezt a Hidat, s ez a híd Jézus személye. Jézuson keresztül pedig az Atyaisten szól, mindannyiunkat hív. Jézus tettei ennek következtében olyan tettek, amelyekhez mindannyiunknak köze van. Nem lehet úgy kezelni, hogy Jézusnak ez a véleménye és meg más véleményen vagyok, mintha a szomszédommal diskurálnék. Jézus véleménye Isten véleménye. Ezért amit Jézus mond, az az abszolút igazság. Ezért is mondja Pilátusnak: aki az igazságból való, hallgat a szavamra.
Ugyanígy a hegyi beszédben amint mondja: boldogok az igazságot szomjazók, akik nem akarnak megmaradni saját igazuk mellett, mert ők rátalálnak, van esélyük az igazsághoz érkezni. Nem lesznek magányosak, nem kóvályogva keresik a boldogságot, mint a szamariai asszony, aki már 5 férjet is elfogyasztott, mégsem találta meg a boldogságát.
Beszélgetéseink Istennel lélekben és igazságban az örök életere szökellő vízforrást fakasztja az ember lelkében és ez kimossa belőlünk a magányt, s így nem csak Istennel áll helyre a beszélgetésünk, hanem embertársainkkal is. Ez az örök életre szökellő vízforrás pedig a Szentlélek, aki újjáalkotja az ember bensőjét, s rajta keresztül a kapcsolatait.
Milyen szép és jó volna, ha soha nem beszélnénk el egymás mellett sem Istennel sem embertársainkkal, hanem mindig azt mondanánk ami van, s az értenénk ami van. Ez az Isten országa, s ha ezt keressük, akkor egyre inkább ráérzünk ennek ízére, s immáron nem szomjazunk másra, csak erre a vízre...
