Vasárnapról vasárnapra összefüggenek az evangéliumi részletek, amelyek felhangzanak templomainkban. Jézus felrója a vezetőknek, hogy képmutatók és nem teljesítik az igazságot. Ezt gyakran megteszik az emberek is a történelemben, hiszen a vezető emberek gyakran elégedetlenséget váltanak ki. Aki hatalomhoz jut, annak több a kísértése is. Alattomos szándékkal akarják Jézust tőrbe csalni. Először is ahogy hallottuk a múlt vasárnap, elküldték tanítványaikat a Heródes pártiakkal, hogy megkérdezzék, szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad. Úgymond kölcsön kenyér visszajár: ha már megpróbál bennünket lejáratni a nép előtt ez a Mester, majd móresre tanítjuk mi. Mi az, hogy kifog rajtunk, majd összefogunk ellene, vagyunk annyira dörzsöltek. De hát Jézus jól megválaszolta, hogy adják meg Istennek is azt ami az Istené, s ezzel elhordták magukat. Erre egy másik vezető csoportosulás próbálkozott nála, a szadduceusok, akik a házasság és a feltámadás problémás kérdésével akarták lejáratni: a feltámadáskor kié lesz az az asszony, akinek 7 férje volt. Jézus ezt is megválaszolja.
Így jutunk el a mai evangéliumi részlethez, ugyanis a farizeusok, amikor megtudták, hogy a szadduceusokat elhallgattatta, aminek valamelyest örültek is, mert hát a feltámadás kérdésében ők sem tudtak dűlőre jutni. Ugyanakkor mégis csak folytatják az áskálódást, s az egyik törvénytudó próbára akarja tenni. Megkérdezi tőle, hogy mi a legfontosabb a parancsokban.
A kérdés gyerekesnek tűnhet, ugyanis, ha elhallgattatta a provokáló Heródes pártiakat, a liberális szadduceusokat, ne tudná, hogy a 10 parancsolat 1. helyén mi is áll? Nem kioktatóan, nem indulatosan, hanem igazán ő mutatkozik meg a törvénytudónak és igazi tanítónak, mert ez is egy alkalom arra, hogy tanítson. Szokták mondani: a kérdező diák a jó diák, ill. tanítvány. Jézus is készséggel magyarázza meg neki azt, amit különben naponta 7szer mond el a törvénytudó: „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből!”
De mivel Jézus is tudja, hogy a törvénytudók és a farizeusok is csak üres frázisként mondogatják, mindjárt értelmezi is, hogy a második helyen álló parancsolat hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” S hogy ezen a kettőn nyugszik minden egyéb törvény és prófétai tanítás.
Egyesek azt az irritáló kérdést teszik fel, hogy hogyan kell szeretnem az embertársamat, amikor magamat nem szeretem. Igen irritáló, mert sokszor, egyre gyakrabban fordul elő, hogy emberek megundorodnak maguktól, nem szeretik saját magukat és önpusztító módon élnek, s gondolkodnak. Ilyenkor durcásan felmentik magukat szeretetlenség vádja alól. Ugyanis így teljesíti a parancs második részét: nem szereti vagyis csak annyira szereti felebarátját, mint saját magát, vagyis utálja. Sajnos ez már beteges állapot, s kifordítja Jézus szavait.
Jézus amikor azt mondja, hogy felebarátunkat úgy mint saját magunkat, akkor arra gondolhatott, hogy úgy gondoskodjunk, úgy féltsük, úgy tápláljuk a másikat, mint ahogy saját magunkat. Még a nincstelen alkoholista hajléktalannak is van önérzete, amit óv, van neki büszkesége, hogy ő nem része a társadalomnak. Mindenkinek van érzékeny pontja, amiért harapni képes, ami kihozza a sodrából, s ezt megbecsüli, félti, megvédi magát, mert szereti önmagát.
S ha a másik embert, ilyen módon féltenénk, szeretnénk, akkor teljesítenénk a szeretet parancsának második felét! Az elsőről nem is beszélve. A második parancson tudjuk lemérni, hogyan is állunk az elsővel.
Bár Jézus bizonyára az egyszerű önszeretetünkre, önzésünkre gondolt, mivel általában az emberek szeretik magukat, azért gondolni szoktunk magunkra is – minden szentnek maga felé hajlik azért a keze – szól a mondás is...
A másik, vagyis az első parancsolat, hogy Istent teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből szeretni szintén elérhetetlen parancsolat. Már maga a Biblia is hangsúlyozza, hogy az ember szíve csalárd. A bűn következtében az értelmünk elhomályosodott, az akaratunk meggyengült. Éppen ennek az elhomályosult és meggyengült embernek van szüksége, hogy visszataláljon az eredethez, a forráshoz. Ez a parancsolat lényege, hogy ne vesszünk el örökre.
Hányszor kiált az ember jobb társadalomért, megbecsülésért, szeretetért... hiszen állandóan érnek bennünket próbatételek, s nem egyszer alattomos szándékoknak érezzük kitéve magunkat.
Mi hiszünk ebben a parancsolatban, hiszünk abban, hogy ez az út jó irányt vesz, hiszünk abban, hogy Jézus megmutatta a kijáratot a képmutatásból, a reménytelen és értelmetlen versengésekből, a káoszból, a bűnből.
Engedjük be ezt a szeretetet a szívünkbe. Isten ingyenes irgalmát azzal, hogy őszintén kimondjuk neki: Könyörülj rajtunk Urunk, könyörülj rajtunk!
