Új egyházi évet kezdünk a mai nappal, Advent 1. vasárnajával. Igazán találó lehet, hogy Adventtel kezdődik, ugyanis minden új esztendőtől az ember vár valamit. Advent mindjárt Jézus eljövetelére irányítja a figyelmünket.
A keresztény ember az új egyházi évben is Istenre, Jézusra várva él. Kifejezetten ezt az évkezdetet is erre szánjuk. Különben is életünk csupa várakozás: a gyerek is várja a hétvégét, a szünetet, az ünnepeket. A felnőtt is várja az ünnepeket, a vikkendet, a következő hó elejét, a fizetést, az idősek az unokát, vagy éppen az elköltözést.
Várakozni, várni – ez az ember sajátos állapota. Ha valami beteljesedik, sajnos csak rövid ideig vagyunk elégedettek, mert újra visszaesünk egy várakozásba. Várjuk hogy egész legyen a világ, de csak várjuk. Mindig új reménnyel várjuk! Ez egy kettősség, könnyen elszomorodunk, de mindig van remény!
A gyakorlatban az a nagy és fontos, hogy mit is várunk. Mint pl. történt, hogy egy nagymama, aki az unokáira várt, már 2 héttel előbb elkezdett készülődni, készíteni a sütiket. Mire elközelgett Karácsony, mindegyik unokája lemondta a karácsonyi találkozót, mert mindegyik a saját baráti körébe ment, elutaztak, síelni, másutt Új Évet várni. Így a nagymama szomorúan maradt egymagára a sok finom sütivel, étellel. És sértődötten utálta a Karácsonyt. - Ennek az idős asszonynak a várakozása kimerült, sajnos az unokákra való várakozásban, s megjárta. Pedig természetes és érthető volt minden jogosultsága, hogy az unokáinak finomságokat készítsen és örvendezzen nekik! De hát a felnövekvő unokák más utakon járnak!
A mai ember is kezd ehhez a nagymamához hasonlítani. Bár a nagymama tudhatta volna, hiszen vallásos, hogy az egész Advent meg a Karácsony Jézus eljöveteléről szól, hiszen gyerekkora óta hallotta a templomban, miről is szól az Advent meg a Karácsony. De őt ez különösebben nem érdekelte, nem erre terjedt ki a figyelme. Ugyanígy a ma embere – bár megvan a szabadsága, hogy keresse a dolgok lényegét, a hagyományok nem kötik már meg, mégis figyelme nem terjed túl azon, hogy mit együnk és mit igyunk, mibe öltözködjünk. Ezt látjuk a TV-ben ezt látjuk a boltokban, bevásárlóközpontokban. S mire elközeleg az ünnep, nagyon könnyen célt téveszt a várakozás. Mint pl. egy asszony mesélte, hogy a családja hogy járt, az Adventje olyan volt, hogy egész idő alatt sürgött forgott, takarított, főzött. A férje egész napokat gürizett, hogy legyen, s Karácsonykor lefeküdtek aludni, még egymáshoz sem szóltak, mert csak panasz lett volna az egész, inkább hátat fordítottak egymásnak és magukba temetkeztek – nem is képzeljük, hogy mennyien így vannak...
Egy szó mint száz: a nagy kérdés, hogy mire várakozunk!? Először is mi döntjük el azt, hogy ki mondja meg nekünk, mire kell várakozni: mi döntjük el, hogy a TV-re hallgatunk, az ott látottak, hallottak szerint várakozunk, készülünk, vagy megtanuljuk újra az igazi hagyományt. Figyelünk és fölfedezzük újra a hagyományok hordozta lényeget. Hogy mi is Advent lényege?! Mi is az ember lényege!? Az ember lényege nem lehet az, hogy fogyasszon, mint egy elektromos készülék. Nem engedhetjük meg, hogy más mondja meg kik vagyunk!
Vallásunk, hitünk azért van, hogy az mondja meg mit kell csinálni, hogy mi a lényeg, különben könnyen úgy járunk, mint egy tragikus történetben, egy novellában ahogy olvastam:
Régen történt, egy családban megszületett a kisgyermek, s szokás szerint keresztelőre készült az egész rokonság. Már a keresztelés előtt hatalmas ünnepséget tartottak, igencsak jó volt a hangulat, néhányan már mámorosak voltak a mézes pálinkától. A keresztelési szertartás meg is történt, s haza is mentek. Mindenki örült. Hazaérkezve az anyuka rendbe rakta a babát, megetette, tisztába tette, s bevitte a tiszta szobába a nagy ágyra tette, mivel ott volt csak hely, s meghagyta a nagymamának, hogy vigyázzon rá, mert ő megy és foglalkozik a vendégekkel. Sok vendég volt, s a kabátokat nem tudták már hova tenni, tele voltak a fogasok, s valaki bevitte a tiszta szobába, s rádobálta a kabátokat az ágyra. A buli vége felé keresni kezdék a gyermeket, s mire megtalálták, a szegény kicsike megfulladt a kabátok alatt. Döbbenet. Lett sírás, rívás.
Nagy döbbenet! Nagyon könnyen ilyen lehet a Karácsony is. Jézus valójában ez a kisgyerek, ez a kisbaba! A nagy sürgés-forgásban könnyen a lényeg veszik el. Jézus Krisztus a lényeg. Ha rádobáljuk a fölösleges holmiainkat, s így üres marad a Karácsony! Ő a kezdet, ő a vég! Ő mondja meg, hogy kik vagyunk! Ő az igazi hagyomány! Ő közénk jön, mindig újra közénk kívánkozik! Tudunk-e rá várni!
Ezért van most 4 hetünk, tudatosítsuk nap, mint nap, hétről hétre az ádventi koszorú gyertyáival, hogy kire is várunk, mit is jelent az ő jövetele az életünkbe, a családunkba, közösségeinkbe!
Találjunk rá az igazi ajándékra!
