Az elmúlt hetekben a szőlőmunkásokról szóló példabeszédeket hallhattuk a vasárnapi szentmiséken. Fokozatosan rajzolódott ki az a Dráma amiért Isten Fia eljött a világba. A dráma mindig tragikus, de mégis megtisztító hatása van, a végén katarzis van.
Az egész még ott kezdődött egy hónapja, hogy az egyik szolga fojtogatni kezdte szolgatársát, mert tartozott neki néhány dénárral, miközben neki tízezret engedtek el! Aztán folytatódott azzal a példabeszéddel, amelyben a gazdát igazságtalannak akarják egyesek feltüntetni, mivel azt remélik, hogy többet kapnak mint amennyit megérdemelnek.
Két hete arról hallottunk, hogy aki ha nincs is kedve, de mégis kimegy a szőlőbe dolgozni apja kérésére, mégiscsak ő az, aki teljesíti apja akaratát, nem pedig az, aki szépen tud hízelegni. Továbbá, hogy a vámosok és utcanők megelőzik Isten országában a magukat rendesnek kikiáltó embereket.
A múlt héten pedig kicsúcsosodott a dráma, a szőlősgazda egyetlen fiát küldi el a szőlőmunkásokhoz, bízva abban, hogy a fiát csak megbecsülik. A szőlőmunkások pedig mintha erre vártak volna, megragadják a fiút, kidobják a szőlőből és megölik!
Végig azt láthatjuk, hogy olyan gazdáról van itt szó, aki mindent megtesz, hogy értésünkre juttassa szándékát, szeretetét, de valahogy mindig kettős a kimenetel, nagyon is kétesélyes. Ezért tragédiába torkollik az esemény, elkerülhetetlenül sodródik a végkifejlet a gyilkosságba. Ez Jézus drámája. Jézus végig látja ezt, s még az utolsó éjjel is vért izzadva tudatosan szembe megy ezzel, tudja mi vár rá, tudja, hogy az elkövetkező tragédiával történik a megtisztulás, a megváltás. Tudatosan szembe megy: „Nem ti veszitek el az életemet, hanem én adom oda, mert hatalmamban van, hogy odaadjam és hatalmamban van, hogy visszavegyem!” Hiába hadakozik Péter apostol, hogy ez nem történhet meg vele, Sátánnak, ill. sátáninak titulálja ezt a hozzáállást. Hiába hadakozik még az utolsó éjszaka Péter apostol a tőrével, amikor levágja az egyik szolga fülét! Jézus szelíden leinti Pétert, s meggyógyítja a sebzett ellenségét! Hiába hadakozunk valamennyien a szenvedés és a kereszt ellen, a kitaszítottság és a fájdalmak ellen, Jézus végbeviszi, belemegy, tudatosan! Követésre hív meg, hogy hittel merjünk a nyomába lépni, mert valójában egy lakomára megyünk!
A mai evangélium pont erről a menyegzőről, lakomáról számol be. A gazdának a fiát, akit kidobtak a szőlőből és ott megölték azzal a titkos szándékkal, hogy az övék lesz az öröksége, most ebben a példabeszédben mint a Király Fia tért vissza, akinek a mindenség Királya lakomát, lakodalmat tart! A gonosz szőlőmunkások által megölt fiú a vőlegény! Kozmikus ünnepség veszi kezdetét!
Még a mai példabeszédben is hallhattuk, hogy a király ismételten elküldi szolgáit, hogy jelezzék, készülőben van a menyegzős lakoma, még mindig van lehetőség részt venni rajta, benne, de ismételten vannak, akik elutasítók vele szemben. Értetlenül állunk az események előtt, mi lehet ez a konokság, mi lehet ez a megrögzött ellenséges érzület, hogy a meghívottak egyszerűen nem akarnak elmenni!
A mai példabeszéd, a királyi menyegzőről, immár az új szövetségről szól, az utolsó vacsorának a Húsvét utáni ünnepléséről! A példabeszédet értelmezhetjük úgy is, hogy immáron a feltámadás után vagyunk. A menyegző elkészült, a megváltás megtörtént, az Isten Fiát kivégezték, keresztre feszítették! Beteljesedett! - ahogy kimondja Jézus is a kereszten haldokolva.
A meghívottak közül sokan méltatlanokká váltak, nem akarták elfogadni, hogy erről szól az egész történet. Megjegyzi a szentírás, hogy megértették, hogy róluk beszél, de ahelyett, hogy belátásra jutottak volna, és bűnbánóan követték volna Jézust, inkább azt választották gőgjükben, amit a Sátán: önmaguk akaratában rekedtek, s kiesnek az Istennel való közösségből. Ott pedig sírás van és fogcsikorgatás.
Mivel a meghívottak nem voltak hajlandók részt venni a lakomán, a király mindenki máshoz küldi el szolgáit, hogy hívjanak meg bárkit. Mivel a választott nép amellett, hogy kidobta a szőlősgazda fiát a saját szőlőjéből, s ezt még tetézi azzal, hogy a dráma végkifejleténél az ünnepi lakománál, ahol lerántódik a lepel az egész eseményről, még arra sem hajlandók eljönni, akkor rájuk hagyja, a szabadságát nem fogja elvenni az embertől. Aki szabadon a külső sötétségre megy, erőszakkal nem fogja visszatartani. A szeretet a másik szabadságát mindig meghagyja! Különben nem Szeretet! Ez Isten mércéje!
Amikor ezt így szemléljük, akkor újra és újra ledöbbenünk Isten szeretetén, hogy mennyire kiszolgáltatja magát az embernek, hogy már szinte nevetségessé teszi magát értünk, s elcsodálkozunk azon, hogy mennyire értetlenek azok az emberek, akik nem mennek el a menyegzős lakomára. Ledöbbenünk másokon, pedig a történet rólunk is szól! Minden emberről. Senki sem tudja kivonni magát a történetből, mindig részesei vagyunk, talán leginkább akkor, amikor azt hisszük, hogy a jó oldalon állva konokul ragaszkodunk igazunkhoz, vagy csak némán hallgatunk, amikor nincs is rajtunk a menyegzős ruha! Amikor itt vagyunk, de a szívünkben egész más tervek szövődnek, amikor lefoglalnak bennünket saját taktikáink, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy kidobattunk a külső sötétségre, s netán még lázadunk is az ellen, hogy mivel érdemeltük meg a szenvedést!
A mennyegzős köntös az alázatos és megtört szív! Nincs más belépő erre a lakomára, aki mégis megpróbál beférkőzni, azt kidobják. Akik pedig ünnepelnek, azok vég nélkül ünnepelhetnek, mert a király soha el nem múló boldogságában részesíti az ő népét!
