Úgy gondolom, érdemes olykor a hitünket, ill. a vallásosságunkat történelmi távlataiban nézni, újra és újra felidézni, szemlélni azt a maga fejlődésében. Új szempontokat felfedezzünk, más és más oldalról megvilágítsuk, ezzel is azt érve el, hogy mélyebb legyen a kapcsolatunk Istennel. Isten a történelemben és történetekben tárulkozik fel előttünk. Ugyanúgy mint egy-egy embert is úgy tudunk megismerni, ha ismerjük a történeteit, tetteit, élményeit. Ha kapcsolatba kívánunk lépni valakivel, közösséget szeretnénk vele, akkor a vele kapcsolatos történeteket még értelmezzük is. Legjobb példa erre a párkapcsolat, ugyanis nincs még egy olyan intenzív kapcsolat a párkapcsolatnál, ugyanis minden információ érdekli mindkét felet. Sőt még a családtagokat is érdekli, hogy milyen új ember jön a családba. Érdeklődik származása felől is, anyagi hátteréről, családja társadalmi pozíciójáról, kapcsolati rendszeréről, miket tett le eddig az asztalra. Vizsgálgatás folyik, hogy mennyire megbízható a jövőre nézve, elég stabil lesz-e egy hosszú távú kapcsolatra, családalapításra.
Istennel való kapcsolatban is kívánatos, hogy vizsgálgassuk ki ő, miket tett. Ezek alapján tudjuk megérteni őt, majd rábízni magunkat, a jövőnket, sőt az üdvösségünket! Mert hát a megváltás utáni vágy mozgatja ezt az egész gépezetet! Az ember nyugalmat, békét, lelki erőt, töltekezést vár a templomból, a misétől, az imáktól. Szükséget szenvedve kiáltunk Istenhez, hogy segítsen, könyörüljön lelkünkön, mert hát gyakran elveszettnek éljük meg magunkat, elbizonytalanodottnak, magányosnak, kicsinek, gyengének...
Jézus a tömegnek és tanítványainak Mózes székéről beszél, amelyet elfoglalnak a farizeusok és az írástudók! Sokat ostorozza őket! Mózes széke közel 1500 éves tradicióra nyúlik vissza már Jézus korában. Isten Mózes által kivezette az Istenhez kiáltó népet a nyomorúságból, az egyiptomi rabszolgákat a szabadságra. Átvezette őket a szétnyílt tengeren, s a pusztában a rabszolgahadnak törvényeket adott, a 10 parancsolatot és egyéb előírásokat, hogy a szabadság földjére, az ígéret földjére eljussanak, ill. a szabadságban rend legyen. Mert hát nincs szabadság törvények nélkül. Nem tud megszerveződni egy közösség, egy társadalom, ország szabályok nélkül. Isten tehát Mózesen keresztül létrehozott egy társadalmat, egy egészen sajátos kultúrát, amelyet a Bibliából tudunk megismerni. A választott nép kultúrája igencsak különleges és különlegessé tette már akkor is és ma is a zsidó népet. De nem csak őket, hanem mindazokat, akik a hit révén csatlakozunk hozzájuk, mint keresztények Jézust mint Mestert, mint Tanítót követve. Istent, mint ő bemutatta, hogy mindannyiunk Atyja, ahogy tanított is bennünket imádkozni hozzá, ahogyan megszólítjuk: Mi Atyánk!
Ebben a történetben azonban mindig van egy olyan bökkenő, amit a mai evangéliumi részletből is kihallhatunk, hogy az Istentől alkotott társadalom, ugyanúgy mint Jézus idejében, ugyanúgy mint már korábban is és ma is megjelenik egy olyan torzulás, amely alapjaiban akadályozza meg az ügyet. Ez pedig a képmutatás. A képmutatás a legnagyobb rákfenéje volt már akkor is Isten népénél. Az előkelők ill. vezetők vagyis a farizeusok és írástudók, Isten ügyében szorgoskodva szinte akaratlanul is letérnek az útról. Ahogy Jézus beszél róluk: „Mózes székében ülne, ezért amit mondanak tartsátok meg, de tetteikben ne kövessétek őket!” Nem vitatja el tőlük a feladatukat, hiszen Mózes székében ülnek, mindig kell hogy Mózes székében üljenek emberek! Vagyis mindig kell, hogy valaki átadja a tradiciót, aki tovább adja a hagyományt. Minden szülő és nagyszülő bizonyos értelemben Mózes székében ül, hiszen a gyerekeiknek átadják a kultúrát, a nyelvet a viselkedési formákat, bizonyos meggyőződést, s valamilyen hitet! Érdemes megvizsgálni, hogy ezeket milyen módon sikerült átadni, kinek-kinek! Ki mit akar átadni, továbbadni a jövő generációjának. Előbb utóbb mindenki úgymond Mózes székébe ül. Ha bárhol is tekintéllyel akarunk valamit tovább adni, ill. hitről, erkölcsről megnyilatkozik, máris Mózes székében találjuk magunkat. Mózes széke tehát azt jelenti így ránk nézve, hogy aki csak vallásosnak tartja magát, az mind beleül Mózes székébe, s nagyon könnyen előjogokat kovácsol belőle! Ez elkerülhetetlen! Ezért kéri Jézus a tanítványait, hogy óvakodjanak a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól, óvakodjanak minden megkülönböztető jelzéstől (imaszíj szélessége, ruhabojt nagysága, első helyek, köszöntések, hogyan szólíttatják magukat).
Szóval aki tényleg a megváltást keresi, Istennel akar élni, annak tudatosan szembe kell menni a vallásosságból fakadó kísértéssel. Ezért alapkövetelmény Isten országához az alázat, az önmagunk megalázása, a kereszt, a szenvedés, kitaszítottság, az üldöztetés és a halál tudatos beépítése a vallásos életünkbe. Aki ezeket ki akarja hagyni az Istennel való kapcsolatából, az pórul jár, s nem fogja érteni Istent, s értelmetlenül fog szenvedni. A vallásosságnak bizonyos értelemben azért sincs keletje, mert a felnövekvő generációk nagy része nem látja, hogy vallás segítene. Szokásokat, külsőségeket látnak gyakran a vallásunkból. S ha csak ezeket akarjuk a nyakukba akasztani, hogy így vagy úgy kell csinálni a szokásokat, akkor persze, hogy torz módon ülünk Mózes székébe, s eltorzultakká válunk.
Egy kiút van ebből: aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják! Az alázat gyakorlása tesz bennünket képessé, hogy Isten országát jól építsük. Az alázat Isten országának kötőanyaga!
