Még negyven nap és Ninive elpusztul – ez volt Jónás próféta üzenete. Ezt kellett Jónásnak hirdetnie a nagy városban, ami ellen maga a próféta is tiltakozott, nem nagyon volt kedve ezt mondani. Isten ítéletét nem könnyű hirdetni, kiszolgáltatott lesz tőle az ember.
A város böjtöt hirdetett, s a nép bűnbánatot tartott, s ezzel megmenekült. A város lakói hittek Istenben, s így reagáltak a prófétai szóra. Jónás próféta meglepődött ezen, s érdekes nem tetszett Jónásnak, hogy Isten megbocsátott nekik. Ugyanis így, amit ő hirdetett, az nem valósult meg. Elképzelhetjük, odamegy a nagy városba, akkora, hogy gyalog 3 napig tart átmenni rajta, s mennyi lakosa lehetett, bemegy egy napnyi járásnyira, s elkezdi hirdetni, hogy emberek, nektek annyi! Milyen reakcióra számíthat? Vegyesre: némelyek kigúnyolják, némelyek oda se bagóznak arra amit mond, s hogy lesz-e valaki aki figyel rá – ki tudja. Isten ítéletét ki kell hirdetnie, ennek a népnek vége! Megmondja nekik, aztán tovább áll. Vagy mi lehetett benne? Próbálom elképzelni milyen kedvvel, hangulattal lépkedett Jónás Ninive utcáin. Kinek van kedve bemenni egy akkora városban és a pusztulásukat hirdetni. Sőt! Ninive nem is a Szentföldön van, nem Izraelben, hanem Assziriában. Olyan távol van, mintha innen valaki elmenne mondjuk rá Berlinbe és azt kezdené hirdetni ott, hogy még negyven nap és Berlin elpusztul! Ki figyelne rá! Ha valakinek is ez volna az indíttatása hogy neki ezt kellene tennie, azt hiszem valamennyien furcsán néznénk rá. Pedig bizonyára bármelyik európai nagyvárosnak volna miért böjtöt hirdetni. 3 hete volt szerencsém látni Berlint. Persze nem különb lakosság él ott mint bárhol máshol mint itt nálunk. Nem bűnösebbek a berliniek a budapestieknél, vagy a mohácsiaknál, akár a niniveieknél.
Elhangzik a prófétai szó: még negyven nap és itt a pusztulás! Mi tegyen az ember! Mit tennénk mi? Tudom, hogy az életemből nem sok van hátra, mit is tennék?
Példázat a 3 barátról: egyik este biliárdozgatnak munka után, s egyik felveti a kérdést, hogy mit csinálnának, ha kiderülne, hogy 1 órájuk van hátra az életükből. Az egyik azt mondta, hogy azonnal elmenne és kibékülne a szomszédjával, mert hát hónapok óta csak gyűlölködnek egymással. A másik azt mondta, hogy lerendezné az adósságát, nehogy a családján kérjék számon. A harmadik pedig, aki kitalálta a kérdést, csak hallgatott. Amikor rákérdeztek társaik, hogy és te, válaszolj te is. Akkor ő csak szerényen azt válaszolta, hogy ő igazából tovább biliárdozna.
A prófétai szó elhangzik újra és újra. Már csak azért is, mert sem a napot nem tudjuk, sem az órát. Mikor lesz vége az életünknek. Mennyi az a 40 nap? Mennyi az az egy óra? Persze reagálhatunk úgy is, mintha nem hallanánk, hogy úgysem igaz, meg majd lesz valahogy. Vagy struccpolitikát is folytathat az ember, hogy nem kell ezzel foglalkozni. Úgysem lesz semmi, úgysem tudok változtatni semmin.
Személy szerint én ezen szoktam lemérni a magam lelki állapotát, hogy felteszem magamnak ezt a kérdést, hogy ha egy órám lenne hátra az életemből, akkor mi volna az amit kell tennem. Sürgetne-e valami! Mit kellene elintéznem. S amikor nem találok lerendezni valót, akkor békesség szokott eltölteni: nem félek, készen állok.
Készen állok nem csak arra, hogy el kell költözni ebből a világból, hanem készen állok, hogy kövessem Jézust. De amikor nyugtalanít valami, valamilyen sérelem, valamilyen jogosultság, szenvedek valami miatt, amit meg kell oldani, akkor érzem, hogy nem állok készen. S ekkor erőteljesebben fordulok Istenhez, hogy segítsen, mutasson utat nekem. Ekkor sokkal erősebben igénylem, hogy tanulmányozzam Jézus magatartását, mit is csinálna a helyzetemben. Jézus ugyanolyan egyszerű embereket hívott meg tanítványainak, mint amilyenek mi vagyunk. Ott ültek a hálóikkal bíbelődtek, halászgattak. Abban az elfoglaltságban szólította meg őket amiben éppen voltak. S azok felálltak és követték.
Valamennyiünknek megvannak a hétköznapi hálóink, tevékenységeink. S mint amilyen a háló, bele is gabalyodunk, s nem egyszer az a fő gondunk, hogy életünk hálóját javítgatni akarjuk, bíbelődünk az életünkkel, hogy ez kell még, meg az, meg ilyen, olyan gondjaink vannak. Figyeljük csak meg, mikről szoktunk beszélgetni, mikről panaszkodni. Mi az ami napi szinten leköti a figyelmünket. Mi az ami behálóz bennünket, s nem hagy nyugtot, békét, hogy készen álljunk.
A niniveiek példája jól tud segíteni, hogy a felszólításra mindig jó megoldás a böjt! Az ember elfelejt böjtölni. Megtagadni magát!
Pál apostol buzdítását is ebben a szemléletben kell értelmeznünk, hogy aki örül, mintha nem örülne, aki sír, mintha nem sírna, aki vásárol mintha meg sem tartaná, ugyanis minden elmúlik, nem ragaszkodhatunk semmihez, ne ijedjünk meg a sírástól és ne bízzuk el magunkat a jóléttől, mert Isten országából nézve ez mind relatív.
Jézus is ezt kéri: tartsunk bűnbánatot, vagyis térjünk meg. Mi is az a megtérés? Arra ránézni, hogy milyen hálóban vagyok benne! Ott tudom-e hagyni, vagy rabja vagyok!? Rabja vagyok-e annak amit vásároltam, aminek örülök, ill. annak amitől szenvedek! Mert hát a szenvedéseknek, panaszainknak is rabja tudunk lenni! Megtérés (görögül: metanoia) = túl nézek a szemléletemen, a hálóimon.
