Beszélgetés az elmélkedésről

Az egyik családban nagy tiszteletnek örvendtek a távol-keleti tárgyak. A legértékesebb egy kis kínai váza volt. Mindig büszkén mutogatták vendégeiknek, nagy óvatossággal takarították, vigyáztak csillogó fényére. Amikor szülinapi buli volt, akkor szépen elcsomagolták, nehogy valami baja essen. Az egyik alkalommal a család legfiatalabb sarja, max. két éves lehetett, ott ólálkodott a váza körül, s egyszer csak a szülők a konyhából egy furcsa sikoltásra berohantak a szobába, s rémületükre mit láttak? Hát a kisgyerek keze beleszorult a vázába. Sírt, hogy nem tudja kivenni kezét. Apukája próbálta segíteni, az anyuka nyugtatgatta: ha egyszer bement, ki is kell onnan jönnie. De hát a család féltett kincse a váza!! Mit volt mit tenni, hát szét kellett törni, mégsem nőhet fel a gyerek egy vázával a kezén, akármilyen értékes is az a váza. S amikor széttörték, hát a gyerek keze ökölben szorong. Szóval ezért nem tudta kihúzni, s mindannyiuk nagy kíváncsiságtól hajtva odahajolnak mi lehet a markában, s volt mit látni: egy egyforintost szorongatott. Közben egyre csak azt szipogta, hogy ez övé, s megértést követelt a körülötte álló családtagoktól, akikben a düh mint örvény kavarodott lefelé és lefelé az elfojtásba. A kis kínai vázát egy forintért törték össze. Elszomorító történet, de mit tanulhatunk belőle?

Gyakran vagyunk olyanok mint a kisgyerek, akinek megtetszett a csillogó egyforintos, és azt akarta minden áron, nem ismerve és nem értve szülei aggódását, sem szomorúságát azért a kis vázáért. A kisgyermek nem tudja, nem tudhatta felfogni, hogy az a váza, amit úgymond egy forintért összetörtek, több százezer egyforintost ér. Mi sem értjük, hogy mi az a szentháromság, hanem a csillogó egyforintosainkat akarjuk magunkénak tudni. Mindaz egyforintos, amihez ragaszkodunk, amit nem tudunk elengedni: legyen az anyagi érték, szokás, egészség, valamilyen meggyőződés, vagy csak egyszerűen az, hogy mit fognak szólni mások. S nem egyszer akár Istennel is szembefordulunk, csakhogy megtartsuk az egyforintosunkat, s megértést követelünk, mint a kisgyerek. S ez még nem elég, tetézi is az ember azzal, hogy követeli azt, hogy neki joga van ahhoz, hogy jobban tetsszen egy egyforintos, mint egy kínai váza.

Ilyen értelemben az ember nagyon nehezen tanul. Mint a gyerekek, ugye nem sokat hallani manapság valakitől, hogy szeret tanulni. S ha valaki szeret is, az egyre inkább szégyen, azt majdhogynem kiközösítik, vagy nem egyszer tagadni kényszerül. Szóval nehezen tanulunk, pedig Isten egyfolytában tanítani szeretne bennünket. Persze nem matekra, vagy nyelvtanra, hanem, hogy őt tanuljuk meg, ismerjük meg. Mondja is a prófétáján keresztül: Isten nem áldozatokat akar látni, hanem istenismeretet. Nem más kell neki, csak az, hogy ismerjük meg őt, tanuljuk meg őt, szokjuk meg őt. Segítségül hívhatunk más nyelveket is ennek megértéséhez. Németül a megismerni valakit azt jelenti, hogy (kennenlernen) tanulni képes, befogadni tud. Tehát megismerni Istent megtanulni, befogadni őt. Ugyanígy a horvátoknak a nauciti megtanulni szavuk megszokást, belenövést is jelent, szocializációt is jelent. Istent így megtanulni, Istenbe való belegyökerezést is jelenti. A példából a kisgyerekenek képesnek kell lennie arra, hogy befogadja az értékeket, vagyis úgy kell felnőnie, hogy értse: a kínai vázához képest az egyforintos nagyon, de nagyon csekély érték. S ha ezeket nem lesz képes jól megtanulni, akkor óriási problémákkal fog szembekerülni az élet különféle területein.

Ugyanígy, ha nem tudjuk megtanulni ki az Isten, akibe mintegy minden keresztvetéssel beöltözünk, vagyis az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe, ha nem tanuljuk meg, nem ismerjük meg, akkor eltévelyedünk az életben és a vallásosságban is, célt tévesztünk. Mint ahogy egy embert nem úgy ismerünk meg mint egy könyvet, filmet, hanem személyesen, mégpedig úgy, hogy kapcsolatba lépek vele, részt veszek az életében, különben nem lesz helyes tudásom róla, ugyanígy Isten életében is részt kell vegyek, ha tényleg megismerni akarom. Ha valaki imádkozik is rendszeresen és templomba is jár, de pl. haragot tart fenn évek óta embertársával, s úgy gondolja közben, hogy igazam van, jogos a haragom, s azért sem beszélek vele, vagy egyszerűen nem akar megbánni bizonyos dolgokat, akkor az ilyen nem sokat értett meg Istenből és az egyforintosát szorongató kisgyerekhez hasonlít. Így célt téveszt a templomba járás, mint ahogy célt tévesztett a kisgyerek is az egyforintoshoz való ragaszkodásával.

A cél: a Szentháromság. Jézus azt mondja: sok mondanivalóm van, de még nem tudjátok elviselni. Az apostolok is olyanok voltak nem egyszer, mint a kisgyerek az egyforintosával. De amikor a Szentlélek eljött és befogadták őt, akkor értették, onnantól sínen voltak. Ha nem fogadjuk be a Szentlelket, ha nem ugyanaz a Lélek, lelkület jár át bennünket, akkor célt tévesztünk. Mert a Lélek az, aki elvezet bennünket a teljes igazságra. A Szentlélek nélkül olyanok vagyunk mint a vonat sínek nélkül, elakadunk, s nem tudunk a cél felé haladni. De ha sínen vagyunk, akkor a száguldás is lehetséges.

De mégis mi is ez a cél, a Szentháromság életében való részvétel? Mit jelent igazán sínen lenni? Mit jelent az Isten Országa? Gyerekek szokták naivan kérdezni: mi lesz ott? Nem lesz unalmas, mit fogunk csinálni? Persze nem csak a gyerek kérdése ez, hanem az emberé, csak a gyerek bátrabban meri feltenni. Mintha félnénk attól, hogy olyan az isteni boldogság unalmas lenne, mert hát sok örömszerzés a bűn kategóriájába tartozik.

Biztos éreztük már, vagy legalábbis nagyon vágyunk arra, hogy valaki teljesen elfogadjon nagyon jó érzés olyan személlyel együtt lenni, aki teljesen elfogad, nem kritizál, még a gyengeségeinket is másképp látja mint mi, nincsenek hátsó gondolatai. Ilyen ember előtt felszabadult lehetek, nem kell szerepet játszanom, nem kell megjátszani magamat. Vajon az ilyen, teljesen elfogadott létállapot unalmas-e? Egy szerető szülő figyelmében a gyerek unatkozik-e? A szerelmes a szerelmes karjaiban unatkozik-e?

A Szentháromságban az Atya annyira, de annyira elfogadja a Fiút, és a Fiú is annyira elfogadja az Atyát, hogy ez az elfogadás is egy Élő Valaki, a Szentlélek. Az Isten országa ebben a teljes egymás elfogadásában való felhőtlen részvétel, vagyis a Szentlélekben való részvétel. Érthető, ha valaki haragszik, ha szívből ki nem engesztelődik, az nem juthat be oda, a haragban és más bűnökben való megátalkodottságban az ember nem tud mit kezdeni az elfogadással, mert az egyforintosát szorongatja és közben észre sem veszi, hogy zúzza össze a vázát. A Szentlélek nem tudja átjárni az ilyen ember lelkét, s így vakvágányra fut az élete.