Amit az imént hallottunk az evangéliumban, az Jézus missziós parancsa tanítványai számára. Tegyük az ő tanítványaivá mind a nemzeteket. Éspedig ezt kettős módon, az egyik, hogy kereszteljük meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére, a másik pedig a tanítás átadását kéri. Egyházunk ezeket a parancsokat a szertartásokkal végzi elsősorban. Keresztelünk és szentmisét mutatunk be, ugyanis ott is az hangzik el, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – mikor a pap felemeli a kelyhet. E kettő köré rajzolódik ki a többi szentség és a többi feladat. A szentmise az, amelyben szertartások, szimbólumok kíséretében megjelenik az egész tanítás, olyan titok, olyan együttlét Jézussal, aminek következtében az embernek rá kell ébrednie a legmélyebb titokra: Isten velünk van, bűneink ellenére is szeret és elfogad bennünket.
De mi is az, amit Jézus parancsba adott? Mi annak a tartalma, amire gondol, hogy megtartani az ő tanítását? Miben más az, amit Jézus akar? Miben különbözik más vallásoktól? Mert hát minden vallás tanítja azt, hogy az ember imádkozzon, tisztelje Istent, ne öljön, ne lopjon, ne törjön házasságot, az igazat mondja, olykor böjtöljön, segítsen a rászorulón és bánja meg bűneit. Ezeket tényleg minden vallás tanítja, hiszen ezek a vallás tanításai. Mivel ezt sokan így is érzékelik, ezért ilyeneket mondanak, hogy hát egy Isten van, minek ennyi vallás? Miért lenne egyik vallás jobb, mint a másik? Egyik egyház igazabb, mint a másik? Egyik vallásalapító, mint a másik?
A kereszténység, beleértve a protestáns egyházakat is, az ortodoxokat is, valahogy mindig egy szokásrendszerben ölt testet, egy-egy nemzet, kultúra keretein keresztül jelenik meg. Számunkra római katolikusoknak, mint ahogy a nevünkben benne van, római módon, vagyis a latin kultúra keretein keresztül jelenítjük meg. Erre azért került sor, mert a történelemben a római, pontosabban a német-római birodalom és kultúrán keresztül jött közénk a kereszténység. Valamiképp teljesítjük Jézus parancsát, hogy tegyünk tanítványaivá mind a nemzeteket. A középkorban ez a dolog ment is, amikor a hatalom erejével is biztosították az európai országokban a keresztény szellemiséget, keresztény kultúrát: vagy a római vonalon, vagy a görög vonalon, mert hát ortodoxok is vannak főleg keleten és délkeleten. Azonban mivel a vallás hatalma az utolsó századokban elkezdett háttérbe húzódni, kiderül, hogy az emberek, ha meg is vannak keresztelve, nem nagyon ismerik és még kevésbé tartják meg azt, amit Jézus parancsolt, amit tanított.
Még Jézusnak magának is meg kellett küzdenie a szokásokkal az emberek vallásosságával, és nyilván a zsidó kultúrával. Erőteljesen hivatkozik arra, hogy ő beteljesíteni jött a prófétákat és a törvényt, mégis a vallás értelmében kivégzik. Tisztában volt vele: ha engem üldöznek – mondja tanítványainak – titeket is üldözni fognak!
Amit Jézus hoz, amit ő tanít és parancsba ad, az felette van minden szokásnak, vallásnak, egy-egy nemzet kultúrájának. Neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Ezeket már akkor mondta, miután kivégezték a keresztfán. Megüzente a 11-nek – Júdás már kiiktatódott –, hogy egy bizonyos helyen találkozzanak. A tanítványai megtapasztalták, hogy kivégezték, megtapasztalták hogy él, feltámadt. Erre a tapasztalatukra építve mondja, hogy neki adatott minden hatalom. A halál volt a legnagyobb hatalom, mindaddig míg Jézus fel nem támadt, s mindazoknak, akik nem válnak Jézus tanítványaivá, azok a halál uralma alatt állnak. A halál sokféle arca a félelmet, a bizonytalanságot sugározza szét az egész világra. Jézus ezt legyőzve, ezért kéri, hogy tegyék tanítványaivá mind a nemzeteket, minden embert. Sokszor mondogatta tanítványainak: ne féljetek! A halál uralma a félelemmel párosul. Félünk, hogy elveszünk, hogy kiszolgáltatottakká válunk, elnyomnak bennünket, nem tudjuk fenntartani magunkat, családunkat, elveszik a szabadságunkat, visszautasítanak bennünket, kizárnak a közösségből, félünk attól, hogy nehogy senkik legyünk. Persze ezek ellen rengeteget küzd minden vallás. Ezért vannak a vallási előírások is, hogy ezeken sikerüljön valamelyest felülkerekedni. De a vallásgyakorlat mégsem tudja ezt legyőzni, mert újra és újra félünk, s még tetéződik azzal a félelemmel, hogy vajon Isten elfogad-e engem! Megbüntet-e? Ha igen, akkor mennyire? Jól imádkoztam-e? Jó vagyok-e Isten szemében?
A vallásgyakorlat persze segít, egy darabig. Legyen az bármilyen fajta vallás, nem tudja feloldani a félelmünket. A kereszténység lényege, amit a neve is jelent, vagyis, hogy Jézus Krisztus tanítványa. S most a tanítványságot kell kiemelnünk. Tanítványaivá kell tenni a nemzeteket. Ebben Jézus személye, az ő ismerete a lényeg. Vele lenni, őt szemléleni. Isten csakis Jézus személyén keresztül ragadható meg, az ő érzésein, gondolatain. Ezért is így fejezi be: „...íme én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Nem úgy mint egy történelmi személyiség, egy tudós vagy hadvezér, vagy nagy művész, akiknek csak a szellemiségük hat valameddig. Hanem Jézus él. Ővele, főleg gondolataival, viselkedésével foglalkozva az ember megtapasztalja, hogy ő tényleg él és halált legyőző ereje van. Az első tanítványoknak szükségük volt, hogy feltámadása után néhányszor megjelenjen nekik, mielőtt felment a mennybe, az Atyához, hogy teljessé tegye az ügyet és átadja a Szentléleknek a világ sorsát.
