Minden szentet együtt ünnepeljük ma! Azokat, akik megérkeztek Istenhez. Ide beleértjük azokat is, akiket Egyházunk nem emel ki név szerint, nincs nekik külön ünnepük! Szóval azokat ünnepeljük, akik végeszakadatlanul együtt vannak Istennel, az Atyával. Jézus azt mondta, hogy helyet megy készíteni nekünk, mert az Atyánál sok hely van. Mivel nem csak azok érkeztek meg Istenhez, akiket az Egyház név szerint kiemel, hanem reményünk szerint elhunyt hozzátartozóink is, ezért Mindenszentek ünnepe átnyúlik halottak napjába és temető látogatásokba. Ilyenkor rendbe hozzuk a sírokat, miközben a hulló falevelek is emlékeztetnek bennünket az élet mulandóságára és sok-sok emlék felizzik szüleinkről, nagyszüleinkről, szeretteinkről. Fájdalmak és örömök cikáznak a szívekben, zakatolnak a fejekben: hol is vannak ők!? Kik is voltak ők? Kirajzolódnak alakjaik, tekintetük, mosolyuk vagy épp szigoruk! Megérkeztek az Atyához?! Boldogok örökkön örökké? Várnak ránk? Összetartozunk? Találkozunk? Szentek lettek? Szentek voltak?
Jézus helyet készítette nekünk az Atyánál, és megígérte, hogy újra eljön és magával visz bennünket, hogy mi is ott legyünk, ahol ő van! Családunkkal van egy elemi összetartozás élményünk, még akkor is tovább él ez bennünk, ha valaki közülük már nincs is közöttünk. Ha nem is volt felhőtlen a kapcsolat, az idő múlásával megszépülnek. Szóval él bennünk az, hogy közünk van, volt egymáshoz. Sokat kaptunk tőlük: elsősorban életet, szeretetet, hagyományokat, s talán sebeket is. Ezek összekötnek bennünket velük. Élnek bennünk az emlékek, s most ezekben a napokban felidéződnek.
Ezek az emlékek, élmények arra is szolgálnak, hogy Istennel is összekapcsoljuk őket! Mégpedig Jézusnak ezzel a mondásával: újra eljövök és magammal viszlek titeket. Mi keresztény emberek Jézusnak ezt az érkezését is várjuk a halálban, nem csak az elmúlást, a véget szemléljük benne, hanem aki köré szervezzük az életünket, akivel együtt járjuk életünk útját, a halál érkeztével ő is jön és magával visz bennünket, hogy mi is ott legyünk az Atyánál!
Szóval aki nem csak reménykedik ebben, hanem ezzel a reménnyel él, az máris boldognak mondhatja magát! Reménykedés és a reményben való élés között van különbség: olyan nagy különbség, mint aközött aki csal és abban reménykedik, hogy nem kapják el, és aközött, aki az igazságosságban bízva járja az útját, s távol tartja magát minden csalástól. A két életvitel között óriási különbség van: az egyik taktikázik, s bizonyos előnyökhöz jut, a másik talán hátrányt szenved, de lelkében béke van, vagyis boldog!
Így olvasva, hallgatva Jézus boldog mondásai felszabadítóan hatnak lelkünkre: így lenni szegénynek, irgalmasnak, szelídnek, békeszerzőnek, igazságkeresőnek, üldözöttnek, ill. így sírni mégiscsak boldogság! Ezekben megízlelhetővé válik az ígért jutalom is: vigasztalást ígérete, a föld, a jólét, a jutalom, a kielégülés és az igazi igazságszolgáltatás valódi esélye. Aki pedig taktikázik életében, az csak reménykedik, hogy megússza, ugyanakkor a lelke mélyén szorong attól, hogy Istennel találkozni fog. Hiszen lelepleződik minden. Sőt Jézus lelepleződik minden álnokság már itt a földön. A vele való együttlét az imában, az önkéntességben, a szentmise áldozatában, vigasztaló isteni szavaiban megízlelteti magát, leleplezi jelenléte az álnokságot és felszabadít. A szentek, ill. a boldogok tehát nem az erkölcsileg tiszták, a teljességgel bűntelenek, mert az úgyis lehetetlen az ember számára, hanem azok a szentek, akik Jézus felszabadító jelenlétét el tudják fogadni. Akarnak, mernek élni az ő felszabadító jelenlétében, merik élni ezt a boldogságot amit Hegyi beszédében felvázolt!
Sokszor megkísért bennünket, hogy megtartva a parancsokat kiérdemeljük a boldogságot. Ha majd eléggé jó leszek, akkor majd kiérdemlem Isten szeretetét! Mintha először ilyen mód erkölcsileg tiszta, feddhetetlen kell legyek, akkor talán majd Isten megkönyörül rajtam és üdvözíteni fog! Sajnos ez szorongóvá tesz, rettenetes érzésekkel halmoz el bennünket, ha valamiben vétünk. Amiben úgy gondoljuk, hogy jók vagyunk és hibázunk, vad lelkiismeret-furdalás áldozatává leszünk azonnal, hiszen kiderül magunk számára is, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyennek szeretnénk. Ez zsákutca. Ez nem a szentség felé vezető út! Ez a képmutatás felé és a szorongás felé sodorja az embert!
Jézus ezzel szemben a gyermek magatartását állítja elénk, aki naívan rá meri bízni magát a szüleire, elfogadja szeretetüket. Sőt ha rosszat tapasztal szülei részéről, vagy szülei tényleg rosszat tesznek, még akkor is saját magát hibáztatja, mert szüleit feltétel nélkül jónak tartja, s nem tudja/akarja utálni, nem tud rájuk haragudni, nem teheti meg, hiszen a szülője a legfontosabb a kisgyerek számára. Persze ez felnővén átalakul az emberben és sok konfliktus forrása lesz a felnövekvés és a szülőkről való leszakadás útján.
Istennel szemben ugyanakkor mindig lehetünk feltétel nélkül ráhagyatkozók, mert ő nem hibázik, őrá tekinthetünk úgy, hogy bármi is történik velünk, bárhogy is érezzük magunkat, ő nem vet meg, ő feltétel nélkül elfogad. Még mielőtt bármit teszünk szeret. Akkor is szeret, ha nem vagyunk jók. Ha mi felnővén rossznak is tartjuk magunkat, ő szeret! Ettől a szeretettől nem lehet elszakadni. Aki így él, boldog, szent! S így őt is ünnepeljük ma!
