Az évközi idő kezdetén, amikor is Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük, egyházunk a keresztségre, mint kezdetre irányítja figyelmünket. Jézus mint Isten Fia beáll az emberek sorai közé, s azt mondta Keresztelő Jánosnak, hogy így illendő, így igazságos. Ezt magyarázza meg a mai evangélium, mintegy a múlt vasárnapi evangélium üzenetének folytatásaként.
A mai napon Keresztelő János tanúságtételét halljuk. Egyrészt arról tesz tanúságot, hogy nem ő az, akire a népek várakoznak, mert sokan azt gondolták, hogy Keresztelő János az akinek el kell jönnie. Másrészt a feladatát teljesíti be, előkészítette Isten Fiának útját és rámutat, hogy íme, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.
Ezt halljuk minden szentmisén, a pap mintegy ezzel a mondattal szólítja fel a népet: készen áll a lakoma, s boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére, lakodalmába! Így kapcsolódunk minden szentmisében magához az evangéliumi történethez, konkrétan ahogy Keresztelő János rámutatott tanítványai és a nép előtt Isten Fiára, ugyanígy a pap rámutat az Oltáriszentségben közénk és lelkünkbe érkező Jézusra, Isten Fiára.
S az Egyház boldognak hirdeti azokat, akik hivatalosak erre a lakomára, amelyre Jézus meghív. De miben rejlik ez a boldogság? Miért boldogság ez? Milyen boldogság az, hogy kimegyek áldozni? Boldogság, vagy szokás, netán kötelesség? Igen, lehet szokás is, így tanultuk, így szoktuk, ezt kell csinálni, mindenki megy, hát megyek én is, meg miért ne, kapok ostyát. Vagy kötelességből, mert hát ez a vallási előírás, s ha teljesítem a vallási előírásokat, akkor jó ember vagyok, meg hát Jézus is mondott valami ilyent, hogy ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek! Vannak akiket bosszant, hogy szokásból vagy kötelességből járulnak az Oltáriszentséghez, mert az életvitelükön nem látszik az áhított boldogság. Ezért aztán könnyen ezzel a kritikus magatartással el is távolodnak a vallásgyakorlattól, megvetve magát a vallásgyakorlatot, s persze bennünket vallásos embereket, mert a szemükben méltatlanul áldozunk. A boldogság kisugárzását keresik sokan rajtunk templomba járó embereken, s úgy gondolom jogosan.
Mitől és miért is boldogság az áldozás? Egyrészt ezt mindenkinek magának kell megválaszolnia, hogy neki miért boldogság! Másrészt az Egyház tanításában van egy eredendő válasz, amelyhez igazodnunk kell. Először is ezt kell jó látnunk, s ehhez szabnunk az életvitelünket. Ez pedig az, hogy Jézus, amint hallottuk az evangéliumban Szentlélekkel keresztel, Szentlélekben meríti alá az embert. Keresztelő János csak vízzel keresztelt a bűnbánatra, Jézus azonban egy új létminőséget hoz, s ebbe avatja be az embert, bennünket a keresztséggel, a tanításával, az őt követéssel és az utolsó vacsora emlékével. Mindezt a Lélekben teszi velünk, s a lelkünket építi. Egy követelménye van, hogy mivel a boldogságot általában máshol keressük, a boldogságot a saját igényeink kielégítésében látjuk, s ezért bűnöket követünk el. Ezért akarja, hogy újra és újra térjünk meg, vizsgáljuk felül, hogy mit is keresek, mi is számomra a boldogság!? Mire is törekszem?! Mert ha ezt nem tesszük meg, ezt a felülvizsgálást, akkor a saját boldogságvágyunkhoz alakítjuk a vallásgyakorlatot, s csodálkozunk, hogy nem kell másoknak, főleg a fiataloknak. Ugyanígy, ha nem tesszük meg ezt a felülvizsgálatot, akkor nagyon könnyen marad a törvény, az előírás meg a szokások, s valójában már csak a jövendő boldogság reményében csakis a törvényt és a szokásokat tartom meg, s igazából a mindennapjaimban boldogtalan vagyok. Ez gyakran jellemző a vallásos emberre, akár sok jót is tehet, elmerülhet a lázas tevékenységeiben, de lelke mélyén mégsem boldog. De miért nem? Nem lenne hivatalos a Bárány menyegzői lakomájára?
Mindenki hivatalos. De amikor méltatlanul járul valaki ehhez a lakomához, akkor nem lesz boldog. Kétszer is tudatosítjuk a szentmisében ezt a méltatlanságot, egyszer amikor kezdődik a szentmise, amikor bűnbánatot tartunk, amikor felülvizsgáljuk a lelkiismeretünket, vagyis, hogy tudatosítjuk, hogy nem cselekszem mindig a lelkiismeretem szerint – másodszor pedig közvetlenül az áldozás előtt tudatosítjuk, hogy nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjjön, ezért kérjük csak egy szót szóljon, hogy meggyógyuljon a lelkem, vagyis teremtse újjá, amely állandóan a romlásnak indul, mert képtelenek vagyunk mindig a jót választani, képtelenek vagyunk azt a boldogságot keresni amit Isten kínál fel. Sajnos mindig megrekedünk a saját vágyaink és sérelmeink kereszttüzében.
Ezért mutatja be Keresztelő János Jézust, mint Isten Bárányát. A zsidóknál az volt a szokás, hogy bárányokat áldoztak fel Istennek, s bárányra – konkrétan egy kosra – olvasták rá a nép bűneit, s kergették ki így bűneikkel a pusztába, téve ezt szimbolikusan. A bűn, az eltorzulás, a félreismerés, a hibák tömbkelege az oka, hogy nem találjuk a boldogságot, s Jézus az, aki ezt elveszi, s önként vállalja, hogy az embertől kikergetett legyen, mert pont ezzel hozza meg a Szentlelket. Nem csak akkor, hanem újra és újra. Ezért van az, hogy a bűnök megvallása, a megtérés, a lelkiismeret és a meggyőződés felülvizsgálata az egyedüli forrása annak, hogy boldogok legyünk ezen a lakomán, a Bárány lakodalmán, a szentmisén.
Nekem azért boldogság az áldozás, mint ahogy mondtam mindenkinek magának is meg kell tudni válaszolni ezt a kérdést, mert hiszem hogy az áldozás újjáteremti a lelkemet, mert hát látom, állandóan romlásnak indul, esik szét, ő tart engem egybe. Az a meggyőződésem, hogy ez tartja ébren a lelkemet, lelkiismeretemet, mert mindig tudatosítanom kell, hogy mit csinálok, még akkor is amikor dühít, akkor is, ha elszomorít, nem csak akkor amikor félelemmel tölt el vagy örömöt érzek a Istennel, Jézussal kapcsolatban. Sokszor azt tapasztalom, hogy igenis Istennel kapcsolatban olyan érzések is vannak, mint a szomorúság és a harag, a düh. Persze úgy neveltek bennünket, hogy Istentől félni kell, mármint a büntetésétől, és hát egyértelmű, hogy az örömünk oka pedig maga Isten, s ezért szoktunk igazából hálát adni. De az, hogy Istennel kapcsolatos szomorúságot, fájdalmat és dühöt érezzünk ezt én legalábbis évtizedekig elnyomtam magamban. Az áldozás és a hozzá tartozó méltatlanság tudatosítása, a bűnbánat, a lelkiismeret vizsgálat, mondhatom egyszóval a gyónás adja meg meg azt, hogy egyben vagyok, Isten egybe tart. Hiszem, hogy ez tart meg egésznek, egész-ségesnek.
Ha most hittanóra lenne, akkor azt a házi feladatot adnám, hogy mindenki válaszolja meg néhány mondatban ezt a kérdést a lelki naplójában, vagy a hittanfüzetében, hogy neki mit jelent, vagy jelentene az áldozás! Vagyis konkrétan az, hogy miért boldogság hogy meg van hívva a Bárány menyegzői lakomájára, aki elveszi a világ bűneit.
