Beszélgetés az elmélkedésről

Jézus akkor mondta ezeket a tanítványainak, amikor búcsúzott tőlük. A búcsúzás legtöbbször jókívánság: „Minden jót!”, „Sok szerencsét!”, „Isten áldjon!”, „Isten veled!”, „Jó utat!”, még a „Viszont látásra!” is azt tartalmazza, hogy reménykedünk az újra találkozásban.

Az elköszönés, a búcsúzás fogékonnyá teszi az embert. Az örömteli együttlét után fájdalmas a búcsúzás. Gondolom valamennyiünk számára ismert ez az érzés. Ki kell szakadni valami olyanból, amiben jó nekünk. Persze csak akkor érezzük ezt, ha szeretjük azokat akikkel vagyunk. Mert, ha nem szeretjük valamelyik családtagunkat, rokonunkat, munkatársat, akkor egyértelmű, hogy nem fájdalmas, sőt lehet felszabadító, de valami keserű utóérzéssel vegyítve.

Jézusról és tanítványairól ezt nem lehet elmondani, ugyanis igencsak megszerették Jézust. Megszeretni valakit pedig csak úgy lehet, ha megismerjük. Akit nem ismerünk, azt nem is tudjuk igazán szeretni. Jézus azért jött, hogy megismertesse az Atyát! Egyszer arról beszélgettem barátaimmal, hogy vajon miért van az, hogy Jézus annyira vonz, annyira megérint, hiszen rajongtam már íróért, filozófusért, feltalálókért, gyerekkoromban mesehősökért, de egyik rajongás, egyik szeretet sem hasonlít ahhoz, amit Jézus vált ki belőlem. Erre egyik barátom azt mondta Jézust idézve: „Fülöp! Aki engem lát, az látja az Atyát is!” Frappánsan rávilágított arra, hogy miért is vonz engem ez a Názáreti Jézus személye úgy, mint azelőtt egyetlen ember sem. Szokták mondani gyerekeknek, hogy mit esztek ezen, vagy azon a tanáron, hírességen, vagy esetleg olyan emberen, akit mi kevésbé ismerünk. Valami olyasmi jelenik meg a másikon keresztül, ami a vágyainkat betölti.

Sokat kerestem én is, hogy mélységes vágyaimat betöltsem, de sokáig nem találtam, s Jézushoz mérten senki sem volt elegendő. Gyerekek tudnak rajongani szüleikért, nagyszüleikért, de ugyanúgy a szülők, nagyszülők is gyerekeikért, unokáikért. Mit esznek egymáson, mit eszünk rajtuk? Hát a szeretetet!

Csodálattal eltelve láttam többször faluhelyeken a munkából hazajövő szülő leszáll a buszról és várja a gyereke, milyen szép, ahogy megpuszilják, megölelik egymást. Vagy amikor látom, ahogy a kisgyerek odaszalad anyukájához, amikor az iskola előtt ott vár rá, hogy együtt menjenek haza. Azt gondolom, hogy a szülők, nagyszülők és a gyerekek is egymásban Istent látják meg, anélkül, hogy tudnának róla, vagy gondolnának rá. Mert ebben az egymást köszöntő örömben, és az egymástól búcsúzó fájdalomban mindig a szeretet, vagyis Isten jelenik meg. Jézusban is, nemcsak a tanítványok számára, hanem mindannyiunknak: gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt ugyanúgy az Isten, a mennyei Atya szeretete mutatkozik meg. Ezért mondja Jézus: „Ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”. Ismerjük ezt a szeretetet, tapasztaljuk és vágyakozunk rá!

A tanítványoknak 3 évük volt, hogy megismerjék Jézust. 3 év alatt azért meg lehet valakit ismerni, főleg, ha sülve-főve együtt vannak. Szóval a tanítványok ismerték Jézust és csodálták az ő szeretetét, rajongtak érte. Jézus pedig búcsúbeszédében lerántja magáról a leplet, hogy mindez azért van, mert ő az Atyában van és az Atya őbenne, hogy mindaz, amit mondott vagy tett, azt az Atya tette. Így aki ismeri őt, az az Atyát is látta rajta keresztül. Ezért aki hisz benne, hasonlóan ugyanolyan tetteket tud végbevinni.

Az első keresztények élete pont azt a kérdést vetették fel az emberekben, a kívülállókban, hogy mit esznek ezek ebben a keresztre feszített názáreti ács fiában. Nem láttak ehhez fogható őszinte rajongást. Főleg miközben kivégezték őket.

Mi mai keresztények Jézusban, az Egyházban, vallásban sokszor csak szokásokat látunk, parancsokat, törvényeket, meg hagyományt. Az a baj, hogy a szokásokat jobban ismerjük, mint magát Jézust. Sokkal jobban tudjuk mit és hogyan kell tenni, ki mit mondott, csinált, mint Jézus személyét és tanítását.

„Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” - ezzel biztatja Jézus az apostolokat. Ezt a hitet kell keressük, erősítsük, hogy nyugalmat találjon a lelkünk.

Annyiszor, de annyiszor elhangzik emberek ajkáról: „én már annyit csalódtam, hogy már hinni sem tudok!” Ez pont azért van, mert nem Istenben és Jézusban hisznek, hanem valami másban, bármiben: emberekben, papokban, szokásokban, törvényekben, politikusokban, jólétben, egészségben, ideális házasságban, gyerekben, unokában... És ezek mind jó dolgok, de csalódást hoznak.

A búcsúzás mindig fogékonnyá teszi az ember szívét, sőt nyugtalanná. A tanítványok is érzik ezt a nyugtalanságot. Ezért, pont ezért búcsúbeszédében mondja el Jézus: „Ne nyugtalankodjék szívetek, higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek: Istennél sok hely van!” Ez azt jelenti, hogy a szeretet forrása a Jézusba vetett hittel közelíthető meg. Ezzel a hittel ugyanazokat a szeretet-tetteket vihetjük végbe, amelyeket Jézus tett, sőt amint mondja: még nagyobbakat is, mert ő az Atyához megy és a Szentlelken keresztül az Atyával együtt kész a szívünkbe költözni. Az ajtóban áll és kopogtat. Engedjük meg neki, sőt kérjük, hívjuk, hogy vegyen lakást nálunk, a szívünkben.