A tanítványok, Péter és János látva az üres sírt, mégsem értették mi a helyzet, nem volt könnyű megérteni, hogy Jézus feltámadt a halálból. János látta és hitt. Korábban nem értették meg az Írást, ahogy az evangéliumban hallottuk. A tegnapi feltámadási öröménekben világszerte mindenütt a papok azt énekelték, hogy „abban áll Húsvét ünnepe, hogy igaz húsvéti Bárányunkat megölték értünk, s az ő vére lett a szent jel hívő népe házain”. Nekünk is nehéz megérteni, hogy mit is jelent az, hogy feltámadt.
Már csak azért is nehéz ezt megérteni, azonosulni vele, mert egész más szokásaink vannak: mi nem bárányt eszünk, hanem nekünk húsvéti sonkánk van, kolbász, reszelt torma és a nyúl tojást tojik.
Jézus is és tanítványai is kisgyerek koruk óta ünnepeltek Húsvétot, a zsidók ma is ünnepelnek Húsvétot, de egy kissé más hagyományokhoz kötődnek. Évről évre Húsvétkor az Egyiptomból való kivonulásukat idézték fel. Sült bárányt ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel. Vacsorakor feltették a kérdést, hogy miért olyan különös ez a mai este? És eleinte a családfő, majd később az a szokás alakult ki, hogy a gyereknek kellett elmesélnie a kivonulást. „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk, s az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és szorongatottságunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot.” A kivonulás éjszakáján pedig egy levágott bárány vérével meg kellett kenni az ajtófélfát ahol laktak és elfogyasztották a tűzön megsütött bárányt keserű salátával. Több mint 1000 éven keresztül mesélték évről évre, minden családban.
Hittanórán volt hogy megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit ünnepelünk Húsvétkor, s a választ helyesen mondták: Jézus feltámadását, de hogy mi az, az valahogyan nehezen érthető, mert hímes tojást, csokinyuszit, csokitojást, meg pénzt, vagy valamilyen új ruját, játékot adunk nekik. S ennek – igaz szép szokás – de nem igazán tudja visszaadni annak erejét, értelmét, hogy mi is a Húsvét. Ugyanis „abban áll Húsvét ünnepe, hogy igaz húsvéti Bárányunkat megölték értünk, s az ő vére lett a szent jel hívő népe házain” Isten 1000 éven keresztül meséltette, mire megtörtént ennek a lelki értelme: Jézus az Isten Báránya és a kereszten kiontott vére a szent jel az ember lelkében. Amikor megkereszteltek bennünket, krizma olajjal, megkenték a homlokunkat, mint egy jel lett rajtunk, mint annak idején a bárány vére a rabok házain. Testünk a házunk, testünkben lakozunk, s a keresztelés a jel rajtunk, hogy a halál angyala el ne pusztítson. A fogság, ill. a rabság mindaz, ami körülvesz bennünket, rabjai vagyunk ennek a világnak, a test követelményeinek, az érzésein kuszaságának, kapcsolataink esetlegességeinek. Helytelenül és bűnösen ragaszkodunk sok mindenhez. Akaratunk ellenére nem tudunk szabadulni dolgainktól, szinte mindig ugyanazokat a bűnöket gyónjuk meg.
A keresztút, a szenvedés az ellenszegülés a világnak, az árral szembeni úszás, vagyis az önmegtagadás számunkra a kivonulás. Kivonulás a rabságból a szabadságra, az ígéret földjére. A választott nép is miután kivonultak Egyiptomból, a rabszolgaság földjéről 40 évig kint voltak a pusztában, s nem egyszer vissza akartak menni Egyiptomba, mert más módon szenvedtek, bizonytalanságban voltak, nehezen hittek, lázadoztak, még Mózes is elbizonytalanodott, hogy tényleg megtörténhet a szabadság. Van értelme a szabadságnak, ha ilyen nagy az ára?
Az ígéret földje számunkra, keresztények számára a feltámadás. Hihetetlenül nehéz felfogni és elfogadni is. Hiszünk benne és azt sem tudjuk mi az. Szertartásaink erről beszélnek, mégis felfoghatatlan. Még a népszokásaink, jelképeink is valahol erről beszélnek, mint a húsvéti nyúl, a tojás, a locsolkodás, de ezek inkább a természet tavaszi újjászületését és a termékenységet szimbolizálja inkább. Temetkezési szokásaink is olyanok, hogy látjuk az elföldelést, s hát inkább az az érzésünk, hogy az onnan már nem jön vissza. Az a test nem is, hanem Isten újat ad. De hogyan?! Hihetetlen. De mégis valamiért örökké akarunk élni, s nehezen fogadjuk el a halált.
A föltámadás azért is nehéz, mert erősen hatnak ránk a túlvilágról szóló mesék, filmek, még a viccek is a mennyről és a pokolról, meg a sokféle vélekedés, vagy a sírfeliratok. Mi a túlvilág? Egy párhuzamos világ? Átmegyek egy alagúton egy másik világba? Ez egy szellemvilág? A csillagok közé kerülünk? Vagy csak az utódaink, ill. az ittmaradottak emlékezetében élünk, ahogy itt-ott hallunk, olvasunk ilyen mondást: emléke szívünkben örökké él... Két-hátom generáció után már senki sem emlékezik ránk...
Az evangélium arról számol be, hogy üres a sír. Kérdőjelek mindenütt. Jelenések itt-ott, Mária Magdolnának, tanítványoknak. Be is számolnak róla: Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból – mondja Péter apostol, az első pápa, az első egyházfő. Igazából erre alapozódik minden, s csak részt tudunk venni a szertartásokkal ebben a titokban, felfogni, igazán megérteni nem igazán. Mégis ahogy a kikelet, a tavasz, a zöldellő fák, hogy újra termékeny a csupasz tél után a természet, ugyanígy a szertartásaink is, főleg a szentmise, az abban való részvétel erősíti a reményt: van szabadulás!
