Bizonyos csodák, mint ez a színeváltozás is, olyannyira hihetetlen és valószerűtlen, hogy ha a tanítványok lejővén a hegyről elkezdték volna bárkinek is mondani, akkor az biztos, hogy kételkedésre talált volna, sőt egyenesen őrültségnek tartották volna, hogy az imént beszélgettek Mózessel, aki 1200 éve nem él, és Illéssel, akit 900 évvel korábban halt volna meg. Érthető tehát, hogy Jézus miért is köti a lelkükre, hogy ne beszéljenek egyelőre a tapasztalt dolgokról. Jézus kifejezetten megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljenek a látomásról, amíg ő fel nem támad a halálból. Ha előbb beszélnének róla, az rossz fényt vetne Jézusra is, meg erre a három apostolra is: Péterre, Jánosra és Jakabra. Jézus bízik tanítványaiban, tudja, hogy ők nem fogják elmondani, mint ahogy a különféle betegségből meggyógyítottak elhíresztelték a csodát, annak ellenére, hogy Jézus szépen megmondta nekik, hogy ne mondják el senkinek, hanem legyenek egyszerűen csendben hálásak Istennek.
Igaz, a 3 apostol nem volt beteg, amitől Jézus megszabadította volna őket, de amit láttak az csodálatosabb csoda volt bármely más Jézus-i csodánál. Részesei lehettek egy olyan eseménynek, amelyet csak a legnagyobbak tudhatnak: Mózes és Illés, akik már 1200 és 900 éve nem élnek. Azt is érdemes figyelembe venni itt, hogy Illés nem is halt meg, ugyanis csak egyszerűen Isten szekere elvitte, Mózes sírját pedig nem tudni hol van, a Biblia úgy számol be róla, hogy Isten maga temette el ismeretlen helyen.
Szóval a 3 főapostol részese egy beszélgetésnek, amely Illés Mózes és Jézus között zajlik, sőt az Atyaisten is megszólal. S ez nem csak afféle homályos látomás volt, mint egy álom, hanem Péter, aki nem is tudta mit is mondjon, kifejezetten értette, hogy rajtuk kívül még ott van két ember: Mózes és Illés.
Ezzel az örömteli és félelmetes titokkal kellett ezután lejönniük és a szívükben csendben őrizniük: örömteli, mert csodát láttak: Mózest, Illést, meg hát Jézus dicsőségét: átváltozott az arca, ruhája, és Isten hangját hallották. De egyúttal félelmetes is ez az élmény, ez a titok, mert egyrészt nem beszélhetnek róla senkinek. A titok nagy teher is tud lenni...
A hagyomány úgy tartja, hogy Jézus Mózessel és Illéssel a közelgő szenvedésről beszélgettek, ami Jézusra vár Jeruzsálemben. Jézus azt akarta, hogy a tanítványai ennek az eseménynek a tudatában lássák az ő kínszenvedéseit, megaláztatását. S legfőképp, hogy majd a feltámadás után visszaemlékezzenek erre az eseményre és még jobban megértsék, hogy ő direkt ezt akarta. Önként halálra adni magát a Törvény és a Próféták beteljesítésével, hogy ő a húsvéti bárány, akit feláldoznak, hogy ő az Isten báránya, aki ezzel elveszi a világ bűneit. Hogy megértsék és egyértelművé váljon, hogy így az önkéntes szenvedéssel váltja meg a világot. Őket hármukat viszi azután az utolsó vacsora után magával a Gecemáni kertbe, hogy virrasszanak vele. Ezt a 3 apostolt, akiknek megmutatta isteni dicsőségét, és megmutatja az utolsó itt töltött éjszakán a vérrel verejtékezést is. Mégpedig azért, hogy lássák, értsék Isten üdvözítő munkáját, hogy aztán elmondják, tanúságot tegyenek róla, emlékezzenek az utolsó vacsora eseményeiben: ez az én testem, ez az én vérem, amely értetek feláldoztatik, ezt kell cselekedni az ő emlékezetére. Őket hármukat választotta ki arra, hogy a legmélyebben részt vegyenek ebben a folyamatban, őket hármukat, akiket az egyház mindvégig a főapostoloknak tekintett. Hármuk közül pedig csak János volt aki képes volt végigcsinálni mindazt, amit Jézus akart, hogy tanúja legyen mindennek, csak ő volt képes ott állni a kereszt alatt. Egyetlen más tanítvány sem maradt Jézussal az utolsó pillanatig.
Ami a legcsodálatosabb ebben az egész eseményben, hogy Isten beavat bennünket embereket az ő tervébe. Nem egy titkos összeesküvés ez a kulisszák mögött, hanem az apostolokon keresztül megnyílik számunkra is Isten üdvözítő terve, munkája és legfőképp a szeretete.
Elég csak körülnézni a világban: a hatalmasok, a gazdasági-közéleti-politikai események irányítói – kicsiben és nagyban egyaránt – egyáltalán nem avatnak be terveikbe, pedig a mi sorsunkról döntenek. Jézus azt mutatja meg, hogy Isten nem ilyen. Jézus azt mutatja meg, hogy Isten olyan, hogy az ember szívesen csinálna oda akár 3 sátrat is, mert jó neki a közelében lenni – így Péter apostol.
Jézus megmutatta kicsoda ő, az Isten félelmetes hangja pedig kijelentette: ő a szeretett Fia, őt kell hallgatni, őrá kell hallgatni. Jézus pedig ránk emberekre bízza az ő titkát, amit majd el kell mondaniuk, úgy mint a 3 tanítványnak a föltámadás után. Jézus mindannyiunkra rábíz valamicskét az ő szeretetéből, áldozatából, amit tovább kell adnunk: elsősorban persze talán a papokra, de nem kevesebb feladatot, titkot bíz minden egyes szülőre, apára és anyára, hogy Jézus szeretetét és áldozatát megtanítsák gyerekeikkel. Szeretet és áldozat első tanítói igazából a szülők, az életük tanúságtételével...
Vajon miért is van ilyen nagyfokú elvallástalanodás!?
