Az évközi idő, ill. a liturgikus év vége felé tartva, hamarosan itt az új egyházi év, az advent, s az Egyház a végidőt akarja felidézni mindannyiunk számára. Az első századokban Jézus után nagyon erősen élt az a gondolat, hogy bármikor bekövetkezhet a világ vége. Aztán már csak ritkán foglalkoztak vele. Századfordulók és ezredfordulók alkalmával. Akik komolyan vették a világ végét az első században, igen csak elcsodálkoznak onnan felülről, hogy 2000 év után is még mindig itt vagyunk, van világ, élnek az emberek és közel 2000 éves az Egyház.
Aztán ott van az a rengeteg háború. Nincs olyan ország, nép, amely nem háborúzott volna. Aztán egy-egy korszakváltásnál az emberek sok szenvedést és bűnt látva mondogatták: itt a vég: mint a kommunizmusban, amikor üldözték a papokat, híveket, s mondogatták itt a vég. Idősebb papok között voltak néhányan, akiknek tényleg annak idején az volt a benyomásuk, hogy előbb utóbb elsöpri a rendszer az egyházat. Aztán a rendszerváltás óta a sok szétesett család, erkölcstelenség, az Isten és vallásnélküliség, katasztrófák, újabb háborúk, terrorizmus – s még mindig nincs itt a vég!
Mikor így megannyi dolgot felidézek, elgondolkodom, hogy milyen furcsa dolog is ez a világvége várás, világ vége hangulat. Még nevetségesnek is tűnik, hogy eddig akik várták életükben a világ végét, mindenkinek csalódnia kellett, mert jó néhány világvége hangulat volt már mióta Jézus megjövendölte. És amikor már-már kezdem megmosolyogni ezt az egész világvége históriát, mindjárt jön egy érzés, gondolat, hogy sehova sincs felírva, hogy mikor lesz. Tehát bármikor lehet. Mint ahogy homlokára sincs felírva egyikünknek sem, hogy meddig él, mikor hal meg. És ez a tudat, gondolat, hogy bármikor itt lehet a világ vége – és főleg a halállal mindenképpen itt a világ vége annak aki meghal – akkor igencsak felborzolja az ember lelkét.
Mi van, ha ma, vagy holnap befejeződik minden? Ettől a kérdéstől mindjárt mérlegre teszi az ember az életét. Ha nem is feltétlenül azért, hogy hova kerülhet, bejut-e a mennybe, hanem rögtön, még a nem hívő is értékeli az életét: milyen volt, keresi rá az ítéletet: jó, rossz, elégséges, netán elégtelen? Mit tudok felmutatni, mit tudtam elérni?! Elégedett vagyok? Igazságtalannak érzem? Vagy igazságszolgáltatást várok, hogy miért is szenvedtem annyit életemben? Végre felszabadulok az elnyomóimtól, problémáimtól? Netán félek a büntetéstől? Kiderülnek titkaim? Lelepleződnek az álnok hazugságok? Fény derül mindenre? Főleg, hogy milyen ember vagyok valójában?
Ezek a kérdések felrázzák az embert és tettekre sarkallja, mint valami készülődés, ha közeleg valamilyen határidő. Csörög reggel az óra, indul a busz, vagy harangoznak misére... az ember összekapja magát és elindul a célja felé...
De ahogy vége a töprengésnek, jön egy újabb gondolat és máris úgy érezzük, haladékot kaptunk, és az újabb feladat elé nézünk: vár ránk a vasárnapi ebéd, otthoni gondok, jövő heti teendők, munka. Elfeledkezünk az egészről és visszaesünk a hétköznapi kerékvágásba, és ugyanazt csináljuk mint eddig. Visszaesünk a világ forgatagába, és valószínű még el is hessegetjük az örök életről gondolatainkat. És újra és újra elcsodálkozunk azokon a dolgokon amelyek eddig voltak: hogy milyen ez vagy az az ember, miket tettek a nagy emberek, milyen jók, de inkább rosszak némelyek, milyen nehézkes a megélhetés. Hogy egyesek miket megengedhetnek maguknak és mennyi mindenük van...
Amikor néhányan megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van kidíszítve a templom – kezdődik a mai evangélium, Jézus kibillenti őket ebből a kerékvágásból: mindezekből kő kövön nem marad!
Mondhatnánk: megrémiszti az embereket. Pedig csak a mulandóságra akarja felhívni a figyelmet. S még tetézi az üldözésekkel: üldözni fognak titeket: kiszolgáltatnak szülők, testvérek, rokonok, barátok. Jézus nem akarja, hogy az ember abba ringassa magát, hogy gond nélkül fog élni, pedig erre vágyakozunk mindannyian. A gondokat, problémákat egyszerűen csak alkalmaknak tartja, hogy tanúságot tegyünk. Gond, probléma márpedig mindig lesz. Nincs olyan korszak, életállapot, hogy ne lenne valami baj, de Jézus a tanítványaitól, tőlünk azt várja, hogy hogy ezekben bátran kiálljunk őmellette. Mert még a családban, rokonok, barátok között is konfliktusok állandóan adódnak és ki kell állni Jézus igazsága mellett. Nem a saját igazunk mellett, hanem amellett, amit Jézus akar. Ezért mondja: VÉSSÉTEK HÁT SZÍVETEKBE: nem gondolkodjatok előre mi módon védekezzetek, mert olyan szavakat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem lesz majd képes ellenállni vagy ellenszegülni.
De hát sokszor mégsem sikerül, mert félünk, mert nem hiszünk, nem bízunk Jézusban, mert nem az ő igazságát akarjuk, hanem a sajátunkét. Ezért aztán előbb vagy utóbb valamilyen érdekből vagy éppen félelemből eladjuk a lelkünket. Persze érvelünk, hogy így nem lehet, mert hát súlyos következményei lesznek: megélhetés, család, kapcsolatok mehetnek tönkre...
Jézus tudja ezt, mondja is: gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész e a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni a lelketeket. Állhatatossággal nem pedig taktikákkal. Aki mer, az nyer. Kérjük tőle, hogy adjon bátorságot ehhez. Bátorságot, hogy szentek legyünk.
