Számomra mindig, minden egyes alkalommal vigasztalóak Jézusnak az ilyen szavai, mint amint hallottuk, befejezésül a története, példázata végére odatette: „Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”
Nem csak vigasztalóak, hanem felszabadítóak is. Az elnyomástól fenyegetettel számára Jézus tényleg örömhír, azok számára akik sokszor úgy érzik, hogy még azért is bocsánatot kell kérniük, hogy élnek. Sebzett szívünk ilyenné tesz bennünket, vagy pedig éppen sebzettségünkből fakadóan elnyomókká. Mert hát aki elnyomja a másikat, ő is csak védekezik, ő is csak elesettségében teszi azt. Ezért is oldozza fel Jézus az őt kivégzőket mondván: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” - ugyanakkor nem biztos, hogy büntetlenül maradnak azok a tettek...
A mai példázat, egy kissé leegyszerűsítve, két csoportra osztja az embereket: farizeusokra és vámosokra. Nagyon kell vigyázni azzal, hogy melyikhez is soroljuk magunkat vagy a másikat. Szeretünk beszélni magunk jó tulajdonságairól és mások gyengeségeiről. Mindkettő fárasztó és ami még rosszabb, hogy bomlasztó is. Szóval egyik oldalon ott állnak a farizeusok, akik valójában rendes emberek, de ez olykor a fejükbe száll. Ez lesz az öntudatuk, hogy végül is, nem vagyok rosszabb mint a másik, sőt: kapásból fel tudok sorolni jó néhány embert, akiknél azért jobb vagyok. Mert hát nem loptam, nem csaltam, mi bűnöm lehetne. A másik oldalon pedig ott állnak azok, akik tisztában vannak azzal, hogy nincs az az érdem, amivel oda lehet állni Isten elé és azt mondani, hogy innentől fogva nekem jár valami is. Azt gondolom, hogy valamennyiünknek vannak egyik oldalról is és a másik oldalról is élményei. Van amikor igenis úgy érezzük, hogy rendes ember vagyok, vallásos, és ez bizonyos értelemben több, mint az, ha valaki nem vallásos. És igenis vannak olyan helyzeteink, amikor úgy szenvedünk, hogy könyörgünk Istenhez, hogy irgalmazzon nekem szegény szenvedő bűnösnek.
Persze ez nincs mindig arányban. Súlyos eltolódások is lehetnek. Persze a súlyos eltolódás itt egyértelműen a farizeusi magatartás felé értelmezendő. S Jézus ezt ostorozza, azt a farizeusi magatartást, amikor az már meggyőződéssé vált, hogy rendesebb vagyok mint mások, mert hát nem lopok, nem csalok. Vagy mivel én nem voltam hűtlen, jobb vagyok Isten előtt, mint az, aki meg hűtlen volt. Pedig igenis megkísért ez minden embert, még a legnagyobb szenteket is megkísértette. Pont azért váltak szentekké, mert ezekkel a kísértésekkel küzdöttek. Nyilván minden értelmes ember látja, hogy ki milyen. Ki mit tesz le az asztalra, ki hogyan bán az embertársaival, főleg alárendelt beosztottjaival. Ott mérhető le ki milyen ember, hogyan bán a beosztottjaival, főleg azokkal akik tőle függnek. Az előkelők hogyan bánnak azokkal, akik a társadalom ranglétráján csak egyszerű munkás emberek. A társadalmi rang, a presztízs mindig is ellensége volt a hitnek és a képmutatásba torkollt.
A vallásos, tisztességes templomba járó ember van a mai evangéliumban egy kissé, vagy talán nagyon is pellengérre állítva. Nekünk vallásosaknak az a nagy felelősségünk, hogy rajtunk keresztül méri le a világ az igazlelkűséget. Ha mi hibázunk, ha mi vétkezünk az, sokszorosan felnagyítódik. S még sokszorozódik a képmutatás veszélye, ha valamilyen tisztséget vállalunk az egyházban, s nem csak a papokra és a püspökökre gondolok. Az egyház, főleg a mostani korban, mikor elveszítette azt a nagy befolyását amit a középkorban talán jogtalanul magához kaparintott, szóval ki van téve az emberek kritikájának, kételyeinek. S ami nagyon fontos, hogy nem szidhatjuk őket, hogy nem vallásosak, nem járnak templomba, mert azzal azonnal saját magunkat járatjuk le. Sőt nem is tudunk igazán érvelni, mert szinte bármit mondunk azt a benyomást keltjük, hogy elfogultak, sőt bigottak vagyunk, s nem vesszük észre, hogy a vallások lejáratták magukat. Sok-sok ember sérelme az, hogy a vallás, a vallásosak eltorzítják az igazságot, s erről nem lehet meggyőzni őket, mert bárhogy is érvelünk, csak arról lesz meggyőződve, hogy nagyra tartjuk magunkat, mert hát mi vallásosak vagyunk, s képmutatóknak élnek meg bennünket. S azzal, hogy azt mondjuk nincs igazuk, nem megyünk semmire, mert úgy sem lehet meggyőzni szavakkal. Tettekkel igen.
A magatartásunk az mondja el, hogy mi a helyzetkép. Ha eggyel is fölényeskedő voltam, már önmagamat magasztaltam fel. Ha csak egy valakin is átnéztem és semmibe vettem, önmagamat magasztaltam fel. Ha kikértem magamnak, önmagamat magasztaltam fel. Igen kemény dolog alázatosnak lenni, élesen elhatárolva magunkat az alázatoskodástól, ami pontosan a farizeus magatartása: „hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember...”
Jézus az Isten országába a saját maga alázatának példájával hív meg bennünket. Olyan közösségbe szólít, ahol nincs dölyf, hiú versengés, a másik elnyomása, lenézése. Az egyház ilyen közösség kell legyen. Az egyház akkor lesz tanúságtevő, ha azt látják az emberek, hogy egymás szolgálatára állunk, készséggel azt kérdezzük meg hogyan segíthetek. Ha majd így ismernek bennünket, akkor dicsekedhetünk, mint Szt. Pál tette a halálra készülve. De amíg számonkérünk, szidunk, követelődzünk embertársainkon, főleg a vallásosság területén, addig csak a dölyf, az önfelmagasztalás a kenyerünk, s a vége a csúf megszégyenülés. Igen, mindannyiunknak dolga van ezzel. Az egyház új reményt kell ébresszen az emberekben.
TeDeum: „Te vagy Uram én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem.” Ámen.
